Geoparkunk területén honosodott meg hazánkban a fakutyázás szokása

Részletek

Néprajzosok egyöntetű véleménye alapján – eltérően a korcsolyától és a szánkótól, amelyek ősi havas-jeges közlekedési eszközök – a fakutya újabb kori vívmánynak tekinthető. Ausztriából származik, és Keszthelyen tűntek fel első példányai, az egyik Festetics-fiú hozta be Magyarországra. Innen terjedt el aztán az 1860-as évektől kezdve szédületes gyorsasággal – olyannyira, hogy a 20. század elején már fakutyaversenyeket is rendeztek a tó jegén. Elterjedése talán annak volt köszönhető, hogy a jégen való haladás és tartózkodás egy kényelmes módja volt annak is, aki nem tudott korcsolyázni.  A talpakkal felszerelt támlás ülő alkalmatosságot szöges botokkal hajtották előre, de gyakrabban inkább csak tolta egy korcsolyás partner (a széptevés egyik módja is volt ez úri társaságban). Népszerűsége századokon átívelve töretlen maradt, bár az 1960-as, 70-es évek fakutyái már tulajdonképpen nem érdemelték meg eredeti elnevezésüket, mert vastalpra hegesztett kerti székek voltak. Apropó, mind a mai napig nem sikerült megállapítani, honnan ered az elnevezés! Fakutya címszó alatt a különböző szótárak tucatnyi tárgyat is leírnak, akad közöttük szövőszék és szekér alkatrész, kalap vasalásának fahengere, de még állatfajok (pl. törpegém) is. Csak tippek vannak arra is, hogy honnan eredhet a „vigyorog (röhög), mint a fakutya” szóláshasonlat.  Vannak néprajzosok, akik ősi bálványimádatot (kutyák faszobrait) sejtenek e mögött a kifejezés mögött, a legelfogadottabb vélemény szerint azonban a Nyugat-Dunántúlon a csizmalehúzó szerkezetet hívták így: ennek vájata (ahova a csizma sarkát illesztették) emlékeztet egy vigyorgó kutya szájára. Visszatérve azonban a jégen csúszó fakutyára, említésre érdemes Herman Ottó természettudós, néprajzkutató véleménye is, aki szerint a jégen csúszó eszköz élesen nyikorgó hangja és a botok koppanása kutyaugatásra emlékeztet. Akár így, akár úgy van, használjuk ki az idei tél és a Balaton örömeit, fakutyával vagy anélkül! :-)