Az erdők pusztító aranya: a hamuzsír

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Amióta világ a világ, az ember képes bármit (tényleg bármit) megtenni azért, hogy hihetetlen erőket megmozgatva, semmit és senkit sem kímélve kinyerjen egy speciális nyersanyagot a mindennapi betevő biztosításáért vagy – többnyire ez a verzió mutatkozik igaznak – az amúgy sem túl szűkös vagyonának további, tetemes összegekkel történő gyarapításáért. Mindezzel persze jelentősen károsítva a környezetét. Pontosan ez volt a helyzet hazánkban – megannyi más nyersanyag mellett – a hamuzsírfőzéssel is, ami olyan jó üzletnek bizonyult, hogy egy ökológiai katasztrófát is előidézett a korabeli Magyarországon. Ez a tevékenység azzal tűnt ki a körből, hogy egészen rövid idő alatt okozott óriási károkat: majdnem teljesen kipusztította az erdőségeket, elsősorban a hegyvidéki területeken, így a Bakony–Balaton-felvidék területén is.

De mi az a hamuzsír, miért kell főzni és mire való? Nos, a hamuzsír a 18. századi Magyarország egyik legfontosabb exportcikke volt. Tulajdonképpen egy fahamuból előállított, dúsított lúg, melyet az akkori ipar széleskörben használt fel. Nélkülözhetetlen anyaga volt az üveggyártásnak, vászonfehérítésnek, a bőrcserzésnek és a salétromfőzésnek is. Előállítása nem volt túl bonyolult, inkább munka- és időigényes. Először is fát égettek, hogy hamu keletkezzen. A legtöbb és a legjobb hamut a tölgy- és a bükkfa adja. Ezt összegyűjtötték, és vízzel – több fázisban – kioldották belőle a lúgot, majd – szintén fa égetésével – hevítéssel eltávolították belőle a vizet, illetve kiégették belőle a megmaradt növényi részeket. Ez volt a folyamat legkritikusabb fázisa, ehhez kellett a szakértelem. Ugyanis, ha kevés ideig hevítették, akkor sok értéktelen összetevő maradt benne, és nem lett elég finom, jó minőségű. Ha pedig túl sokáig, akkor meg tönkremehetett. Legfontosabb alkotóeleme a kálium-karbonát (K₂CO₃), ami vegytiszta állapotban a háztartási szódabikarbónához hasonló fehér, porszerű anyag (régi nevén hamuzsír, szalajka vagy kétszénsavas hamany).

1. kép: A vegytiszta hamuzsír, azaz a kálium-bikarbonát. Ezért az anyagért mentek füstbe erdeink, hogy más iparágaknak alapanyagául szolgáljanak. A fehér, por állagú anyagok gyakran okoznak problémát az emberiségnek. Fotó: yuyinchem.com

A hamuzsírkészítés ipari méretű kibontakozása Magyarországon a 18. század közepére esett, virágzása a 19. század első harmadáig tartott. A hamuizsírkészítés irtózatos faigényű tevékenység, így, amikor Nyugat-Európában már javarészt kiirtottak a felhasználható erdőket, a kereslet hamar keletre szegezte szúrós tekintetét. A magyarországi, rendkívül olcsó faárak és az erdőkből származó haszonvétel lehetősége hatalmas lendületet adott a kereskedelmi célú hamuzsírégetésnek. Akkoriban az erdő sok tulajdonos szemében egy útban lévő, szinte értéktelen, haszontalan valami volt, örültek, ha bármit tudtak vele kezdeni, tehát pl. bérbe adták, ez jelentette a haszonvételt. Az egyre szaporodó erdőbérletek mellett, melyeket eleinte német és cseh vállalkozók kötöttek (a külföldi működőtőke jelenléte is nagyon régi „találmány”), idővel mind több uradalmi ipartelepítés is megvalósult. Magyarán rájöttek az erdőtulajdonosok, hogy a hasztalannak vélt erdejük hasznot hozhat a bérlő vállalkozóknak, akkor nekik is.

2. kép: Hamuzsírégetés Agricola (1494–1555, német tudós, író, a modern bányászati és földtudományok egyik megalapozója) De re metallica c. művében. A hamuzsírkészítés üzemi szintű munkaeljárása három szakaszból állt: a hamu kilúgozásából, a lúg kifőzéséből és a nyers hamuzsír fehérítéséből, kalcinálásából. Ez a technológiai folyamat a 19. század elejére általánosan elterjedt módszerré vált. A száraz fahamut először nedvesítőládákban vízzel meglocsolva egy napig állni hagyták, majd kétfenekű hordókba merték. A hordók felső feneke sűrűn át volt lyuggatva, amire szalmát hintettek, hogy a hamu ne hulljon az alsó részbe. A hordókból a két fenék közötti csapon át lehetett a folyadékot az alattuk álló kádakba leereszteni. Rendszerint 26–32 hordó és ennek megfelelő kád állt egy sorban, melyekhez egy vályún át jutott el a víz. A hamuval megtömött hordóba vizet vagy előző főzetből maradt lúgot engedtek, hogy az ellepje a hamut. 24 órai állás után a kioldott lúgot a kádakba eresztették. A feltöltést mindaddig megismételték, míg a lúgba tett tojás el nem merült. Az ilyen lúg töménysége megközelítette a 20%-os hamuzsírtartalmat. A sűrű oldatot képező lúgot vasüstökbe merték át, és beépített katlanokban először gyenge, majd erős tűzőn állandó keverés közben mindaddig főzték, míg a víztartalom el nem párolgott. Az így nyert sűrű massza igen sötét színű lett az elszenesedett szerves részek miatt, ezért is nevezték fekete hamuzsírnak. Ez már értékesíthető árucikk, de a fehérített terméket sokkal jobban megfizették. A kalcinálástól függött ugyanis az áru minősége és kereskedelmi értéke. A kiégetést a hazai hutákban igen tökéletesen megoldották. Boltíves kemencében hevítették ki a nyers hamuzsírt. A kemence két végén rácsokon rakták meg a tüzet, így a hamu az alatta lévő verembe hullott. A füstöt kémény vezette el. Először 6–8 óráig fűtötték a kemencét, azután tették be a nyers hamuzsírt. Egyszerre 170–180 kg mennyiségű masszát raktak a kemence közepére, és 2–3 óráig lassú tűzön tartották. Az erős hő hatására először a víz távozott el. Vasgereblyével vagy kalcinálólapáttal gyakran felkaparták és megforgatták az izzó anyagot, hogy az égési folyamat megfelelően végbemenjen. A tüzelést mindaddig erősen tartották, amíg a hamuzsírból az összes szerves anyag kékes lánggal el nem égett. Amikor a kivett minta egészen fehérnek mutatkozott, a kész hamuzsírt kivonták a kemence előtti tiszta kövezetre, és kihűlés után 3-–0 mázsás hordókba, ún. tonnákba csomagolva raktározták. A jól kalcinált hamuzsír durva szemcsés, kékesfehér, gipsszerű por volt. 
Fotó, szöveg: arcanum.com/Magyar néprajz

Az iparág olyan hihetetlenül gyorsan felpörgött ebben az időszakban, hogy a fahamu előállítása – most kapaszkodj meg kedves Olvasó – négymillió katasztrális hold, azaz kb. 23 000 km² (!) erdő elpusztítását eredményezte (összehasonlításképp: Veszprém megye jelenlegi területe 4464 km²). A hazai hamuzsír egyébként nagyon kelendő volt a kiváló minősége és az ára miatt. Ennek hamar híre ment és iszonyatos forgalmat generált. Akkorát, hogy még az ipari kémek érdeklődését is felkeltette!

3. kép: II. (Nagy) Katalin 1762-től haláláig Oroszország császárnője, minden szempontból az egyik legjelentősebb orosz uralkodó. Regnálása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete, és immár nagyhatalomként tekintettek az országra. Katalin jelentősen támogatta az orosz művészetet és tudományt is: számtalan nagyszerű műalkotás, jelentős építészeti emlék, világraszóló tudományos eredmény született uralkodása idején Oroszországban. Az ő uralkodása alatt 1764-ben Dmitrij Lodigin cári udvari tanácsos a magyarországi hamuzsír hírére „saját jószántából és puszta kíváncsiságból” ellátogatott hazánkba, s az itt tapasztaltak alapján arról számolt be, hogy Magyarországon egészen másként történik a hamuzsírfőzés, mint Oroszországban. Sőt, egy felterjesztést is megfogalmazott, amelyben a „magyar módszer” átvételét határozottan javasolta, egyúttal részletesen taglalva a technológiai ismereteket. Kép: wikipedia.hu

A magyarországi, majd később az erdélyi hamuzsírt tehát előkelő hely illette meg a világpiacon, főként Angliában volt keresett áru. Azt tartották, hogy az angol üveg a magyar hamuzsírnak köszönheti átlátszó tisztaságát. De a vászonfehérítők is nagyra becsülték a fehérsége és finom szemcséssége miatt. Ezért rendelte el 1755-ben Mária Terézia a hamuzsírfőzés exportjának tilalmát, majd 1761-ben „csak” korlátozását. Később, az 1780-as években az osztrák vámpolitika a külföldi konkurencia kizárásával az olcsó és kitűnő minőségű magyar hamuzsírt a cseh üveg- és textilipar szolgálatába igyekezett állítani.

4. kép: hamuzsírfőző edény egy szentgáli ház udvarán Vajkai Aurél 1942-ben készült fotóján. Kép: Laczkó Dezső Múzeum

Kezdetben a hamuzsírtermelés súlypontja a Dunántúlra esett: 1756-ban csak a Bakony tizenegy helységében negyvennégy kemence emésztette az erdőséget. 1775-ben Szentgál határában még mindig nyolc hamuégető működött német bérlők kezén. Bár a hamvasztás engedélye csak az „esett” (= kidőlt), száraz fára vonatkozott, a visszaélések és pusztítások miatt 1791-ben a község betiltotta a hamuégetést.

5. kép: a fák kiirtásának egyik kulcseszköze volt a fákon lakó taplógomba (többféle taplófaj él erdeinkben, a képen a bükkfatapló, Fomes fomentarius), ami az ember közreműködésével pusztította az élőhelyéül szolgáló erdőket. Az acél és a kovakő surlódása során kipattanó szikrákat a külön erre a célra előkészített tűzgyűjtó taplóval fogták fel, amiben ugyanis a parányi szikrák nem aludtak el, hanem lassú izzásra ítélték a gombát, az pedig az álló fát. A taplót széles körben egy csomó mindenre fel lehetett használni, ez egyik – talán a legfontosabb – tulajdonsága a tűzgyújtási képessége, amire gondos előkészítés után „tett szert”. A tapló szálas részei könnyebben lángra kaphattak, a keményebb részei inkább lassabban izzottak. A nyáron-ősszel szedett kisebb gombákat kalapáccsal ellapították, majd fahamus vízben 4–12 órán át főzték (egyes helyeken vizeletet is tettek bele vagy a gombát trágyában tartották egy ideig), majd még 1–7 napig áztatták is a lúgos oldatban. Ezután kinyomkodták, szárították a gombát, és – ha volt – akkor még salétromos, fahamus, sós vízben is áztatták egy darabig, ettől még gyúlékonyabbá vált. Végül kiszáradva addig kalapálták még, amíg olyan puha lett mint a vatta. Kép: wikipedia.hu, szöveg forrása: naturportal.hu

Szerencsére a 19. század közepétől azonban a staßfurti kálisótelepek felfedezése (1856) és a mesterséges szódagyártás (sziksó, azaz nátrium-karbonát) a növényi kálisókat erőteljesen háttérbe szorította. Mindezzel párhuzamosan a hazai hamutermelés súlypontja a dunántúli erdők kimerülése miatt áttevődőtt Erdélybe, illetve – minő meglepetés – megjelent az olcsó orosz hamuzsír: szinte az utolsó pillanatban, mert jóformán alig maradt erdő a mai országterületen.

Az iparág csillagának leáldozását jelentette már, hogy 1830-ban bezárt a Károlyi-család birtokában lévő füzéri (Zempléni-hegység) hamuzsírhuta. A Kárpát-medencei hamuzsírfőzés valamikor az 1890-es évek végén, talán az 1900-as évek elején Erdélyben szűnt meg. Ennek némileg ellentmondóan „legeslegutoljára” az Ung vármegyei erdőségekben főztek hamuzsírt. Ekkor már felszökött annyira a fa ára, hogy jobban megérte anyagként eladni, mint hamunak való anyagként értékesíteni. A XIX. században a technológiai fejlődés egyszerűbb módszereket hozott: immár gyapjúverítéket (a gyapjú tisztítása során keletkező szennylé szárazlepárlásának maradékát tisztítva jutottak lúganyaghoz), a már említett staßfurti kálisót, vagy cukorrépa melaszt használtak fel erdőégetés helyett. Az égető hamuzsírláz végére az erdők jó része füstbe ment, hazánk középhegységi, dombvidéki tájképe véglegesen megváltozott. Az, hogy ma mégis – döntő hányadában telepített – erdőkben sétálhatunk ezeken a helyeken jobbára annak köszönhető, hogy a földbirtokosok erdészek és beosztottjaik munkájának igénybe vételével, rettenetesen sok fáradsággal újratelepítették azokat.

6. kép: Lónyay Menyhért politikus, publicista, k. u. k. miniszter, előbb magyar pénzügyminiszter az Andrássy-kormányban, majd az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere 1870 és 1871 között, végül a Magyar Királyság miniszterelnöke 1871-től 1872-es lemondásáig. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd annak elnöke 1871-től 1884-es haláláig. A kor meghatározó jelentőségű művelt, intelligens, arisztokrata politikusa a következő sorokat írta Ungvár környéki tapasztalatairól a hamuzsírkészítés kapcsán: „Az ungvári erdőkben a rég korhadó sok ezernyi omolvány békén nyugszik: de ameddig a szem csak ellát, minden irányban karcsú füstoszlopok gomolyognak az ég felé, s a kérdésre, hogy ez mit jelent, rendesen az a válasz: ott hamuégetők működnek. Ezek ugyanis a legvastagabb, de legnagyobb részt teljesen egészséges bikkfákat fölkeresvén, azok természetes vagy mesterségesen vájt oduiba ökölnyi taplót dugnak, s azt meggyújtván, tovább ballagnak, hogy e műtétet a legközelebbi bikknél ismételjék. E fák lassanként meggyulladván égnek, míg a tűz annyira elharapozódott, hogy egyensúlyt veszve, összeomlanak. Ily óriás alól azután egy-két zsák hamut kaparnak ki..."

Az összetett természeti rendszerekbe való beavatkozás – annak áttételein keresztül – mindig újabb és újabb problémákat szül, sok-sok újabb és újabb megoldásra váró, de gyakran megoldhatatlan feladathalmazt jelentve. A fék nélküli ipari erdőpusztítás elég hamar meghozta hatását: a fásszárú növényzet nélküli maradt lejtős talaj egyből elkezdett engedelmeskedni gravitációnak, azaz az akadály nélkül ráhulló csapadékvíz eróziós hatásának. Az egykor magát az életet adó talaj, tehetetlen szemcsék áradataként bekerült a folyókba tavakba – esetünkben a Zalába és a Balatonba –, újabb és újabb gyorsan érvényre jutó problémákat okozva, ki másnak, mint – elsősorban – magának a problémákat kovácsoló embernek. A drámaian megnövekedett hordalékáradatot cipelő Zala ugyanis telehordta a saját és a Kis-Balaton vízrendszerét – lényegében a saját árterületét – a lepusztult talajjal. Így annak befogadótere egyre kisebb lett, így tehát mindjobban kiáradt a folyó. Ezt problémát okozott az ott gazdálkodóknak, akik elkezdték szabályozni a Zalát és Kis-Balatont, egy sor újabb problémát „előcsalogatva” ezzel.

Felhasznált irodalom:

• Magyar néprajzi lexikon/arcanum.com
• Magyar etimológiai szótár/arcanum.com
• Magyar néprajz/arcanum.com
• pangea.blog.hu

Faluház a Kütyün, avagy a legöregebb parasztház a Balaton-felvidéken

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

A népi építészeti örökség helyzete hazánkban nem túl rózsás. A huszadik század második fele végérvényesen rányomta bélyegét a magyar falvak sok évszázados hagyományokat követő megjelenésére (a hagyományos településszerkezetet meghatározó utcarajzolatoktól kezdve, a telekbeépítési módokon át a homlokzatok kialakításáig vagy az épületek színéig szinte mindenre), csak sajnos nem kifejezetten pozitív előjellel. Egy átlagos alföldi falu esetében szinte lehetetlen megmondani, hogy egy 90 évvel ezelőtti fotó hol készült. Magával a változással önmagában nincsen semmi gond: a világ is változik, teljesen irracionális elvárás lenne, ha azt szeretnénk, hogy ugyanolyan arcú falvaink legyenek, mint mondjuk 200 éve. Az is vitathatatlan tény, hogy emberek millióinak jelentett jelentős életminőségjavulást – pl. az az általános tendencia a második világháború után –, hogy a kicsi, dohos, romos parasztházaikból (melyet könnyen lehet, hogy sok-sok évtizeddel korábban az ősei építettek) beköltöztek egy sokkal tágasabb, modern, fürdőszobás, legalább szennyvízkezelésre képes (később csatornázott) „Kádár kockába”. Mindezek mellett sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy a közelmúlt és a jelen társadalma talán elvetette a sulykot. Talán jobban sáfárkodhatott volna a népi építészeti örökséggel, talán több értéket lehette volna átmenteni az utókornak, mivel szinte eltűnt a majd’ ezer év alatt kialakult hagyományos falukép, és persze eltűnt – vagy épp napjainkban tűnik el – az azt létrehozó és használó társadalom és életmód is. Összeségében talán árnyaltabban kellett volna bizonyos esetekben kezelni ezt a kérdéskört, napjainkban is. Tehát nem az a legfőbb probléma, hogy átalakult a vidék és a falvak, hanem az, hogy túl sok minden veszett oda, és a meglévő épületállomány is szemmel láthatóan fogyatkozik. E tekintetben a szőlőhegyek hihetetlen értékei a legveszélyeztetebbek: annyira nincsenek szem előtt, eltűnésük nem okoz akkora feltűnést, és gyakran elképesztő szépségű helyeken állnak, ami gyakran a vesztüket okozza, lebontják őket, hogy tágas luxusingatlan épüljön a helyükre. Ebben a kontextusban értelmezve talán még nagyobb a jelentősége, értéke egy jól megőrzött, kifejezetten ritka és idős népi építménynek.

1. kép: A kékkúti faluház utcafronti homlokzata. Archaikus képe, egyedi kialakítása megálljt parancsoló. A címben szereplő „kütyü” szó jelentése faluszéli zsellérsor, a helység mellékutcája. E szót több településen is használták utcanévként: pl. Balatonhenyén, Tapolcafőn és Adásztevelen is. Fotó: Fazekas Krisztina/errearra.org

Szerencsére vannak még olyan térségek, ahol az átlagosnál nagyobb számú népi építészeti emléknek – és nem feltétlen csak műemléknek – járhatunk a csodájára. Ilyen kiemelkedő jelentőségű hely a javarészt Veszprém megyéhez tartozó Bakony–Balaton vidék vagyis a geoparkunk térsége (a geopark területének nagyobb része Veszprém megyében található). Ezen belül is kiemelkedik a Balaton-felvidékhez tartozó, oly közkedvelt Káli-medence. E kis tájegység egyik ékköve – bár valamennyi települése annak tekinthető – a legkisebb lélekszámú Kékkút (ahol 2024. január elsején 48 lakos élt). A kis faluban – de úgy általában a Káli-medencében – tényleg van mit nézni a népi építészet iránt fogékony barangolónak. Áll azonban egy valóban különleges és látványában is egyedi épület Kékkúton, ami még ebben a környezetben is igazán unikálisnak számít: az egykori Egyed család háza a Kütyü soron, azaz a mai tájház. Az épület egyik különlegessége, hogy jó eséllyel ez a térség legöregebb parasztháza. Az is elképzelhető, hogy az egész Dunántúlon korelnök, de erre nincsen cáfolhatatlan bizonyíték. Utolsó tulajdonosa Egyed Kálmánné (született: Heiter Gizella) aki még ebben a házban jött világra 1898-ban. A Fő utca 55. sz. alatt álló épület egyébként szerencsére műemléki védelem alatt áll, és a műemlékvédelem berkein belül is különlegesen értékes népi építészeti emléknek számít. A ház másik neve a „kékkúti füstös ház”, ami kissé megtévesztő lehet, hisz egykoron szinte minden ház füstös volt, csak alig maradt belőlük. De mitől füstös egyház? Ezen a vidéken a parasztházakban a füst elvezetésére nem készült kémény, hanem az a tüzeléskor a padlástérbe, illetve az ajtónyílásokon át távozott. A teljességhez hozzátartozik, hogy 1914-ben egy kőműves kúpcserepekből kis fekvőkéményt rakott a padlásra, ma is ehhez csatlakozik a szobai vastűzhely csöve, de ettől ez még egy ízig-vérig füstös házacska. Az ilyen épületek nyílászáró rendszere, alaprajzi elrendezése is jellegzetes. Valamennyi helyiségnek külön bejárati ajtaja van, az egyes helyiségek nyílászárókkal nem kapcsolódnak egymáshoz. Lényegében a füst hívta életre magát a tornácot, mint építészeti elemet: a lakók nem szerették volna, ha a ház minden helyisége – a bennük lévő tárgyakkal együtt – a füstben úszik, ezért nincsen átjárás a szobák között. Arra viszont hamar rájöttek, hogy praktikus, ha az időjárási viszonyoktól valamennyire védve közlekedhetnek az egymással összeköttetésben nem álló helyiségek között. Mi sem egyszerűbb megoldás, mint egy takaros tornác, ami nem mellesleg esztétikai élményt is nyújt.

2–5. kép: Minden, ami az élethez kell: kamra, szoba, konyha, istálló. Végtelen egyszerűség és hihetetlen báj lengi körbe ezt a bámulatos paraszti racionalitással megépített épületet. Persze némi egyedi csíny is belefért: semmi nem indokolja – vagy nem tudunk róla –, de a tornác oszlopai felfelé szélesednek. Fotó: Fazekas Krisztina/errearra.org

A házat egykori tulajdonosai többször átalakították, bővítették, az alaptípustól eltérő épületrészekkel is megtoldották, mely a gerincvonalával merőlegesen áll az utcatengelyre. Helyiségei az utca vonalától nézve: kamra, szoba, füstöskonyha, istálló. A tornác az első három helyiség előtt húzódik. A kamra minden bizonnyal egy későbbi átalakítás eredménye. A szobában szemeskályha áll, melyet a konyhából fűtöttek. A konyhában kemencét építettek, itt történt a sütés és a főzés. Ha a kemencében kenyeret sütöttek, a konyha három napig „fürdőmeleg” volt. Jó melegnek kellett lennie a kemencének, hiszen akkoriban egy-két hétre való kenyeret kellett elkészíteni a lisztrostálástól a kelesztésen, gyúráson át a sütésig (ez egy napot igénybe is vett). Az utolsó helyiség is feltehetően később lett kialakítva, de nem tudni pontosan, hogy eredetileg is istállóként használták-e. A tornác szabálytalan négyszög alaprajzú oszlopa közül a két belső felfelé szélesedik, ami ritkaságszámba ment, és még egyedibbé teszi az épületet. A lakóház falazata agyagba rakott vöröskőből (ez a vidéken jól ismert permi vörös homokkő) készült. Valamennyi helyiség padlóburkolata döngölt agyag. A födémszerkezet gerendás, a szobában mestergerendás kialakítással készült. A tetőszerkezet szarufás, taréjszelemenes szerkezet, héjazata nád, mely kezdetben a sokkal jobb tetőnek számító rozsszalma, azaz zsúpfedél volt. Az épületet kívül, belül agyagos sárral tapasztották, fehérre meszelték; a lábazati részeken szabálytalan vonalvezetésű, sárga színű festést alkalmaztak. A lakóházhoz tartozó telek kőkerítéssel kerített, de az utcafronton nem készült kerítés, ez további egyedi jellegzetessége a portának.

6–7. kép: A Veszprém megyei Napló többször is tudósított a házról, a bal oldali kép alatti szöveg azt fejtegeti 1976-ban, hogy az épület megérdemelné a műemléki védettséget. A jobb oldalon pedig egy 1981-es kékkúti tudósítás során már arról, hogy a ház már műemlék. Hátul az idős Gizi néni alakja látszik, amint az udvart szemléli. A kép készítése idején 83 éves volt, de művelte a kertet, gyalog kijárt a szőlőbe kapálni, trágyázni, szüretelni. Télen varrogatott, söprögetett a ház körül. Tévé ugyan volt a lányánál a szomszédban, de soha nem nézte, mert szédült tőle. Gizi néni mindennap felszitálta homokkal a tornácot, télen elsöpörte a havat, így élt mindig. Forrás: Napló/arcanum.com

Az épületet 1980-ban az Országos Műemléki Felügyelőség hatvanezer forintért megvásárolta, így az az állam tulajdonába került. A helyreállítása is elkezdődött, bár 1981 nyarán a tulajdonos Gizi néni panaszkodott, hogy a felügyelőség nem végzi el a fenntartási munkálatokat a házon (így valószínűleg egy kiadós, mindenre kiterjedő felújításra se nagyon futotta). Az épületet azzal a kifejezett szándékkal újították fel, hogy az akkor éppen haláltusáját vívó faluban maradjon egy eredeti és különleges tájházként üzemelő épület, mely berendezésével együtt jól tükrözi egy kékkúti szegényparaszti család portáját. (A falut illetően a mai helyzet csak részben – de legalább! – jobb, mert, bár állandó lakosai továbbra is fogyatkoznak a településnek, de a tehetősebb – gyakran nyugat-európai országból jött –ingatlantulajdonosai viszont sokasodtak a falunak, akik szerencsére vigyáznak házaikra, és a esetek döntő hányadában kellő műgonddal újítják fel azokat). Az épület idős lakója ekkoriban még a házban élt, és élete végéig továbbra is használhatta volt lakóházát. A tájház akkori bemutatását a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal biztosította az ott lakó Gizi néni segítségével. Az épületet a halála után 1998-ban ismét felújították, tulajdonképpen ekkor nyílt meg – szeptember 17-én – ténylegesen a tájház, amit 2000-ben ismét egy ráncfelvarrás követett: azóta megújult tárgyakkal várta látogatóit a Laczkó Dezső Múzeumnak köszönhetően. Akkoriban a szomszéd házban lakó szintén Gizi néni – az utolsó tulajdonos lánya – és annak férje, Vidosa István mutatta be az érdeklődőknek a házat és a piciny tárlatot. Halálukkal sajnos lezárult egy korszak, nincs már a házat valaha lakó, személyes kötődésű személy, aki hiteles átéléssel be tudná mutatni ezt a különleges értéket, mely szerencsére azért továbbra is keményen dacol az idővel. Előzetes bejelentkezéssel ma is látogatható.

Felhasznált irodalom:

• tanyamuzeum.hu
• Műemléklap. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal tájékoztatója • II. évf. 1. szám (1998. január)/arcanum.com
• Utazási magazin, 1980. Nyár IV. évfolyam 2. szám/arcanum.com
•  Napló, 1976. július 18./arcanum.com
• Napló, 1981. szeptember 12./arcanum.com
• Napló, 2000. július 3./arcanum.com
• Napló, 2008. augusztus 9./arcanum.com
• errearra.org
• Művészet, 1980. január/arcanum.com
• A MEDOSZ lapja, 1981. április 15./arcanum.com
• A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984) Lukács László: A lakóház morfológiai változása a Káli-medencében/arcanum.com
• A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984) Gelencsér József: Az öröklési szokások változása a Káli-medencében/arcanum.com
• Ethnographia, A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, 131. évfolyam 2020 1. szám/real-j.mtak.hu

A fenékpusztai vámház

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Az ember által használt környezetben, vannak olyan helyek, amelyek valamilyen természeti tényező okán, kiemelt jelentőséggel bírnak, fajsúlyosabb szerephez jutnak: közlekedési csomópont (a terepviszonyok miatt), bánya, állandó fagymentes ivóvízforrás stb. Idővel e helyeken rendszerint kisebb-nagyobb települések jöttek létre, melyekért olykor ádáz harcokat vívtak.

1.kép: A Kis-Balaton nyaka, ahol csatlakozott a „nagy” Balatonhoz. Egykoron egy hatalmas vízrendszert alkottak a szintén eltűnt berkekkel, vagy ahogy akkoriban hívták bozótokkal. Szépen kirajzolódik a szűkület elv lényege: itt átkelni délnyugat vagy dél felől – és persze az ellenkező irányból is – lényegesen egyszerűbb volt, mint kerülni. A piros szakasz jelzi az egykori révátkelés helyét. A kb. másfél kilométeres vízi útvonal az akkori „Bothyán” és „Fönik”, azaz Battyánpuszta (ma Balatonszentgyörgy) és Fenékpuszta (ma Keszthely) között vezetett át. Forrás: első katonai felmérés, mapire.eu

A kiemelt helyek egyik klasszikus példája tehát, amikor az adott kor közlekedni vágyó embere kénytelen áthatolni egy térségen és a szűkület elv alapján útja arra vezet, amerre racionálisabb (pl. több napi járóföld helyett). Ennek legegyszerűbb válfaja a folyószűkület – vagy egyéb vízfelület szűkülete –, vagyis, ahol a leggyorsabban át lehet kelni a vízakadályon. Esetünkben a Balaton környéki berekvilág és maga a Balaton jelenti az akadályt. A Keszthelyez tartozó Fenékpuszta térsége a helyzete okán nagyon régóta – de a régészeti leletek alapján a római időktől kezdve egészen biztosan – kiemelt jelentőségű hely volt, mivel a helyi és a Kárpát-medencét nagyobb léptékben átszelő közlekedés a Dunántúl ezen részén csak itt tudott áthaladni úgy, hogy több napot megspórol a Balaton egykori jókora vízrendszerének megkerülése helyett. Már ejtettünk szót arról (ITT és ITT), hogy a Balaton nem volt mindig a „nemzet úszómedencéje”. A szabályozása előtt egykoron egy jóval nagyobb méretű vizes terület volt, amit hatalmas lápos, berkes részek határoltak (adalékként álljon itt, hogy a Balaton átlagos vízmélysége és térfogata a XVIII. század vége óta a felére csökkent, ami mai ésszel szinte felfoghatatlan).

2.kép: A vámház 1651-es állapotát ábrázoló kép a legutoljára ott működő kocsma falán. A vámház tulajdonképpen egy több épületből álló telep volt. Forrás: HEVIZ FAN/iloveheviz.blog.hu

A „400 éves vámházat” sokan ismerhetik, mivel a forgalmas 76-os út mellett áll Fenékpusztán, ahol egészen a közelmúltig egy kocsma is működött. Ma a szegény épület elhagyatva várja sorsának jobbra fordulását. Pedig egy egykoron nagyon fontos közlekedési csomópontnak állít emléket. A huszadik század elejéig a mára már csak foltjaiban létező Kis-Balaton kiterjedt berekvilága itt csatlakozott a „Nagy” Balatonhoz egy jókora szűkületen keresztül (ma ez a szűkület a Zala mesterséges medrének torkolatát jelenti, ugyanis a Zala csak 1886 óta ömlik Fenékpusztánál a Balatonba). Itt a szűkület elv alapján több ezer éven keresztül jelentős forgalom bonyolódott le, tehát itt volt a révátkelőhely, ami számos egyéb vonzattal bírt. Az átkelőhöz szervezett révüzem kellett, ahhoz hajók kellettek (később híd is épült), azokhoz pedig személyzet dukált, akiket el kellett látni szállással, élelemmel stb. És persze az itt átkelők sem tudtak csak úgy hipp-hopp átkelni, nekik is – és az állataiknak is – szüksége volt szállásra, ellátásra. De mindehhez üzemeltető, tulajdonos, no és épületek is kellettek. Olyasvalami üzemelt itt, mint egy nyüzsgő határátkelőhely (valószínűleg a helyszűke miatt nem alakult itt ki egy nagyobb város). Így szinte adta magát, hogy az árumozgás miatt bizony itt a viteldíjon túl majd vámot is kell fizetni. Persze jóval több épület állt itt a ma még álló ház körül, melyet először egy 1769-es leírás említ meg, mellyel szemben 1771-ben fogadó is épült. Persze nyilvánvaló, hogy azelőtt is állt itt egy vagy több kiszolgáló épület. A közelben álló Festeticsmajor is csupán pár száz méterre innét épült fel, de volt itt ebben az időben kenderáztató és fácánkert is. Mindezeken felül volt itt még egy igen jelentőségteljes üzem, a Festeticsek hajóépítő bázisa: az Arzenál, melyről már egy külön cikkükben szót ejtettünk. Mivel Fenékpuszta nem csak átkelőhelyként, hanem kikötőként is működött, jelentős volt a bevétele, a szállítások és az átkelés díjait a vámházban kellett befizetni.

3.kép: A térképkivágat azt az állapotot ábrázolja, amikor egyszerre üzemelt a komp (alsó íves, szagatott vonal) de már áll a híd. Jól kivehetó, hogy igen hosszú töltéseket kellett emelni („ujj töltés”), hogy végül egy jóval rövidebb szakaszon megépülhessen a híd. Forrás: HEVIZ FAN/iloveheviz.blog.hu

Az egyre növekvő kereskedelmi igények miatt már 1792-ben felmerült egy biztonságos híd építése a mainál lényegesen szélesebb torkolat fölé. Azért is vált ez fontossá, mivel a révközlekedés csak napközben és megfelelő időjárási viszonyok mellett volt lehetséges. A területet azonban – mint már említettük – víz, mocsár, láp borította elég nagy kiterjedésben, ezért híd építése sokáig vágyálomként kerülhetett csak szóba. A Festeticsek azonban nem adták fel. Először több helyen feltöltéseket kellett készíteni: egyrészt, hogy szűkítsék az átkelés vonalában a torkolatot, másrészt, hogy legyen alkalmas közeg a hídalap elkészítésére. A munkálatok a balatoni vízállás akkori természetes süllyedésének is köszönhetően 1837 májusában leverték az első cölöpöket (1836–1839 között három iszonyatosan száraz év szakadt a Balatonra: a Kis-Balaton medencéjében 120 centiméteres vízapadást mértek a balatonszentgyörgyi halászcéh tagjai). Az első kereskedő, mindenféle ünnepi ceremónia nélkül 1839-ben kelhetett át a kész hídon, valószínűleg igen széles mosollyal az arcán. A 87 méter hosszú fahídon való átkelésért hídpénzt kellett fizetni, egészen az első világháborúig. Mindeközben ezalatt az időszak alatt az egész Balaton-vidék arculata jelentősen megváltozott: a berkeket lecsapolták, a tavat szabályozták, és megjelent a mindent leuraló turizmus. Modern állandó híd majd csak 1930-ban épült itt a mesterséges mederben folyó Zalán (hisz a szűkület és a Kis-Balaton nagyrésze ekkora már nem létezett), melyet a visszavonuló német csapatok 1945 márciusában felrobbantottak. Így fordulhatott elő, hogy egy rövid ideig ismét fahídon kellett a Zala-torkolaton átkelni, míg el nem készült az új állandó híd, mely sokunknak ismerős lehet – ha máshonnan nem is – akár a Tüskevár 1967-ben bemutatott, örökbecsű filmváltozatából.

4.kép: Tutajos (Seregi Zoltán) és Bütyök (Barabás Tibor) a Tüskevár című legendás filmsorozat egyik ikonikus jelenetében (Búcsú a berektől) a Zala-hídon, mely időrendben már a negyedik híd. Miután az első modern – de időrendben a második – hidat 1945-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották, épült egy ideiglenes híd, melyet a képen látható utódja váltott fel 1952-ben. Szegény párát igen komoly korkedvezménnyel 34 évesen nyugdíjazták. Azért volt szükség egy újabb – ötödik – hídra, mert a képen látható ívhíd felső keresztkötésének több ízben ütköztek túlméretes járművek. 1986-ban történt egy komolyabb ütközés, mely után a hidat kijavították, de az eset világossá tette, hogy megnyugtató megoldást egy új híd építése jelent. Erre 1988-ban került sor, azóta áll a ma látható híd is a Zala felett a idősebb bajtársa mellett, melyet mementóként a forgalomból kizárva ma is megcsodálhatunk. Forrás: Gabba/gabbahutt.blog.hu

5.kép: A vámház éppen kereskedelmi szerepkörben 1967-ben. Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum/mandadb.hu/Balatoni Múzeum

A vámházat – hídvám nem lévén – később présházként, majd lakásként, illetve az ’50-es évektől bolt-kocsmaként hasznosították, ma pedig üresen, méltatlan mementóként, elhagyatva áll. Az épület környéke – főleg, mióta az autópálya is betette a „lábát” – mára végérvényesen barátságtalan – áthaladó-közlekedési területté vált, ahol már a vonat sem áll meg, az egykori révnek se híre, se hamva, és már kocsma sincs.

5.kép: A fanyar jelen: a használaton kívüli öreg épület az egykori híres fenékpusztai révátkelő utolsó tanúja áll a gazban. Forrás: Google Térkép/Metzger Gábor

Felhasznált irodalom:

• vamhaz.hupont.hu
• iloveheviz.blog.hu
• Hidak Zala megyében/sulinet.hu
• Somogy | 2015. 3. szám | hazai tájakon Szigeti Jenő: HÍD A BALATONON?

A keszthelyi allé

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Sokunk számára ismert és oly kedves, unikális tájelem a Keszthely és Fenékpuszta között húzódó védett feketefenyő fasor, vagy ahogy előkelő nevén hívjuk: a keszthelyi allé. A kb. 6 km hosszú, méretes növényfüzér a 71-es főútvonaltól az – egyébként szintén Keszthelyhez tartozó – Fenékpusztáig tart. Különlegessége abból is fakad, hogy ültetése egy igen fordulatos életutat bejárt asszony nevéhez fűződik, illetve – bár igen közismert – telepítésének egészen pontos okát és dátumát sem lehet tudni. Sőt, tulajdonképpen nem is egy fasorról beszélünk: két párhuzamos vonal mentén ültették a fákat, amelyek a közvélekedéssel ellentétben nem kizárólag feketefenyők.

1. kép: a keszhelyi allé téli pompában. Fotó: Bubics Tamásné/bfnp.hu

Valljuk be őszintén valamilyen hírességhez – főleg, ha némi kaland színezte életútját – köthető dolgok lényegesen nagyobb közérdeklődésre tehetnek szert, mint önmagukban. Gondolhatunk itt az egészen egyszerű hétköznapi tárgyaktól – pl. egy híres író tolla vagy egy popsztár cipője – kezdve az ereklyeként fanatikusan tisztelt, levágott emberi végtagokig nagyon sok mindenre. Nincs ez másként a fasorok esetén sem. A keszthelyi allé közismertségének jó eséllyel több köze lehet az ültetéshez szorosan kötődő házaspár női tagjához, mint az általa okozott tájesztétikai élményhez, pedig így foghíjasan, korosan is nagyon megkapó látványt nyújt. Mindez persze nem csorbítja természetvédelmi védettségének jelentőségét, hiszen egy helyi jelnetőségű védett természeti értékről beszélünk. A telepítése körül sok a kérdőjel, de annyi bizonyosnak vehető, hogy az egy házaspárhoz köthető. A férj egy Festetics gróf – minő meglepetés: keszthelyi – , mégpedig Festetics Tasziló. A Festetics-család Magyarország egyik legismertebb és legbefolyásosabb arisztokrata dinasztiája, amely az évszázadok során jelentős hatást gyakorolt az ország életére, kultúrájára és gazdaságára. Róluk már több cikkünkben szót ejtettünk (ITT és ITT). A család ősei a 16. században horvát földről érkeztek Magyarországra. A 18. század során a Festeticsek a magyar nemesi réteg kiemelkedő tagjává váltak, közülük sokan játszottak meghatározó szerepet a magyar történelemben, kulturális és szellemi örökségük igen jelentős. Festetics Tasziló 1850-ben született, Oxfordban végezte el a jogi egyetemet, és apja halála után, 1883-ban átvette a több mint 100 ezer hektáros keszthelyi birtokot. Munkássága, életműve illeszkedett a Festeticsekre jellemző progresszív stílusra, kivételt talán a császár iránti feltétlen elkötelezettsége jelenetett.

2. kép: tolnai gróf Festetics Tasziló herceg portréja. Festetics György gróf miniszter és koronaőr, és Erdődy Eugénia grófnő elsőszülött fia. Apja 1883-as halálát követően örökölte a berzencei, illetve csurgói birtokait. Ugyanabban az évben halt meg nagybátyja, idősebb gróf Festetics Tasziló, a keszthelyi hitbizomány birtokosa, aki fiúörökös hiányában ifjabb Festetics Taszilóra hagyta a keszthelyi birtokot is. Ezzel az ifjú birtokvagyona hirtelen 150.000 holdra nőtt. Keszthelyi kastélyában rendszeresen megfordultak különböző diplomaták és számos európai királyi család tagjai, köztük VII. Eduárd angol király, Rudolf és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökösök és Albert szász király.1880-ban feleségül vette a Hamilton angol hercegi család egyik tagját, lady Mary Douglas Hamiltont, Károly badeni nagyherceg unokáját. Ezzel rokoni összeköttetésbe került a legelőkelőbb külföldi családokkal, illetve az angol királyi családdal is. 1881-ben császári és királyi kamarás, 1895-ben magyar királyi főpohárnokmester, végül 1904-ben magyar királyi főudvarmesterré nevezte ki a király. 1911-ben kapta meg a hercegi rangot I. Ferenc Józseftől. Ezzel Festetics Tasziló lett az első magyar herceg, ugyanis a korábban hercegi rangra emelt főurak mind német birodalmi hercegeknek számítottak. Ezen kívül számos belföldi és külföldi magas kitüntetés tulajdonosa. Kiemelkedő eredményeket ért el állattenyésztés és mezőgazdaság terén. Gulyatenyészete országos hírű volt. A különböző külföldi és hazai kiállításokon mezőgazdasági termékei számtalan nagydíjat és díszokleveleket nyertek. Kiváló érdemeket szerzett a vadtenyésztés terén is, és igazi szenvedélye, a lóversenyek világában is. Telivér lovaival (Fenék, Patience és Pázmán) az ország határain túlmenő sikereket ért el, számos magyar és külföldi derbi befutói voltak. Mint a Balaton partjának egyik legnagyobb birtokosa, fontos szerepet játszott a Balaton-felvidék fejlesztésében. Fővédnöke és állandó támogatója volt a Balatoni Társaságnak, alapító tagja a Balatoni Szövetségnek, és élénken támogatta a Balatoni Halászati Társulatot. Dédapjának nyomdokait követve, 1921-ben újra életre keltette a Helikoni ünnepeket, melyek nagy áldozatkészsége révén teljes sikerrel jártak, és ami a mai napig élő hagyomány.S zámos kulturális intézmény anyagi támogatója volt, köztük a Balatoni Múzeumnak is, melynek létrehozását anyagilag finanszírozta. Nevéhez fűződik még a zalaszentiváni templom felépítése, de számos apácazárda, plébánia, egyházi iskola élvezhette még Festetics Tasziló támogatását. 1908-ban országos elismertséget szerzett: annak reményében, hogy enyhítse a korszak nagy kivándorláshullámát, húszezer katasztrális hold birtokot parcelláztatott, elősegítve ezzel 4000 család megélhetését. Fotó: festeticspalota.hu, szöveg: intezet.nori.gov.hu

Témánk szempontjából talán fontosabb a hőn szeretett feleség, Lady Mary Victoria Douglas-Hamilton hercegnő személye, aki nem akárki volt a korabeli európai uralkodók és nemesek körében. William Hamilton skót herceg és Marie Amelie von Baden badeni hercegnő lánya és szinte minden európai uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték. Elsőfokú unokatestvére: I. Károly román király, Karola szász és Stefánia portugál királyné. Másodfokú unokatestvére pl: I. Ferenc József és annak felesége, Erzsébet királyné is, III. Sándor orosz cár, I. Albert és I. György szász királyok, Sándor bolgár fejedelem, és még folytathatnánk a sort. Az ifjú hercegnő 1869-ben a családja unszolására férjhez ment Albert monacói herceghez. A házasság nem volt boldog, Lady Mary Victoria már az esküvő után néhány hónappal elhagyta Monacót, és a családjánál élt tovább külföldön, főleg Baden-Badenben. 1880-ban – kilenc évvel azelőtt, hogy a volt férje Albert uralkodó lett – házasságukat érvénytelenné nyilvánították. Még ugyanabban az évben másodszor is férjhez ment – szinte egészen biztosan kijelenthető, hogy immáron szerelemből – a vele egyidős gróf Festetics Taszilóhoz (aki így ugyebár rokoni kapcsolatba lépett I. Ferenc Józseffel, az Osztrák–Magyar Monarchia első uralkodójával). S, hogy hogyan találkoztak? Nos, Albert – a későbbi monacói uralkodó – nem éppen volt mintaférj, nem véletlenül futott zátonyra igen hamar a frigy. Folyamatosan megalázta ifjú feleségét, és egy alkalommal – vélhetőleg egy féktelen tivornyába fulladó mulatozás közepette – a herceg férfivendégeinek felajánlotta, hogy lessék meg feleségét éjszakai tengeri fürdőzés közben. Az aljas ajánlatot Festetics Tasziló gróf hevesen ellenezte, olyannyira, hogy végül elmaradt a „mulatság” ezen felvonása. Az esetről a hercegnő is értesült, és talán ekkor alakulhatott ki a rokonszenv kettőjük között.

3. kép: a szeretett hitves Lady Mary Victoria Douglas-Hamilton hercegnő portréja, jó eséllyel neki köszönhetjük az allét. Fotó: wikipedia.hu

Az allé telepítésének konkrét okaként két teória létezik: az egyik szerint Tasziló a hitvesének szeretett volna kedveskedni eleget téve kérésének, mivel a hercegnő nagyon szeretett kocsikázni, és gyakran kihajtatott Fenékpusztára, ahol komoly versenyistálló is működött. A másik szerint a császárhoz és a monarchiához – a felmenői hozzáállását nézve kissé érthetetlenül – végletesen hű nemesként a keszthelyiek által – a haláláig forradalmár – Kossuth Lajosról elnevezett utcára keresztelt főútra Tasziló még a lábát sem volt hajlandó érinteni, inkább egy másik utat alakított ki (ITT meghallgatható az az eredeti, fonográffal rögzített szenvedélyes hangfelvétel, melyen a 88 éves, idős Kossuth beszél, erélyesen kiállva a forradalom eszméje mellett, 23 évvel a kiegyezés után). Talán – és remélhetőleg – a szerelmi szál lehetett a domináns, mivel, ha a házaspár Keszthelyen tartózkodott, a hercegnő a kastély és a kert csinosításával foglalatoskodott a legszívesebben. Ebbe a képbe illeszkedik, hogy balatongyöröki szépkilátóhoz is Lady Hamilton javaslatára telepítettek feketefenyőket. Az ikonikus kilátóhely nemcsak az egyik kedvenc kiránduló helyük volt, hanem reprezentációs helyszín is: számos főúri és királyi vendégük megfordult itt. Persze lehet, hogy a két ok valamely keveréke jelentheti a megoldást a telepítésre, hisz Festetics Tasziló teljesen nyíltan kiállt a Habsburgok mellett, amire ráerősíthetett, hogy rokona is lett a császárnak.

4. kép: a hercegnő és a herceg az 1910-es években. Negyvenkét évig élltek boldog házasságaban. Lady Hamilton 1922-ben hunyt el.  Férje – aki mauzóleumot emeltetett a tiszteletére – 1933-ban követte őt. Fotó: iskiszilvia.hu

Az indíttatás mellett azonban a telepítés pontos dátuma sem egyértelmű. A források szerint vagy az 1880-as években vagy 1894-ben telepítették a fasort, összesen kb. 900–950 fát ültettek, de, hogy pl. milyen korúakat, azt nem tudni. A későbbi dátumnak erősen ellentmond, hogy a harmadik katonai felmérés térképén teljesen egyértelműen feltüntettek egy, a mai nyomvonalon húzódó fasort. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy kivágtak egy fasort, hogy egy másikat telepítsenek a helyére. És bár 1894-ben hunyt el Kossuth, és ekkor szinte minden magyar város – így Keszthely is – felavatott egy róla elnevezett utcát, mégis valószínűbb, hogy ekkortól inkább az allén keresztül nyargalt Fenékpusztára Festetics Tasziló és hitvese, akit valószínűleg jobban terelt arra a látvány, mint a politika.

5–6. kép: A képpár a jelenkori és a korabeli Keszthelyt és környezetét segít beazonosítani. A felső képen a korabeli, az alsón pedig a jelenlegi állapotokat mutató térkép kivágatát láthatjuk, ami „alól" kettős látszatban felsejlik – köszönhetően a webes alkalmazásnak – a korabeli környezet elemeinek körvonala. Jól kivehető, hogy a vadaskert („Thiergarten”) keleti oldalán futva indult a fasor déli irányba, akár napjainkban. Ez jelzi, hogy szinte biztos, hogy nem az 1894-es verzió az érvényes. Kép: maps.arcanum.com

Az allé a keszthelyi uradalom észak–déli irányú főtengelye volt. Két fő része van, az egyik a vadaskerttől (Thiergarten) a Georgikon utcáig terjedő szakasz, ez elsősorban vadgesztenyéből és kevesebb feketefenyőből áll, de erdei fenyők, vadkörték és egy öreg tölgy is található a sorban. A másik rész pedig a Georgikon úttól Szendrey-telepen át Fenékpusztáig tart. A fák alsó ágait a fasor teljes hosszában azonos magasságra vágták vissza, hogy a lovaglást, kocsikázást a belógó ágak ne akadályozzák. A fasorhoz nem csak a Festetics-család tagjai kötődnek a magyar kultúrtörténet névsorából: az allé mentén található Szendrey-telep nevet olvasva sokan gyanút foghattak, nem alaptanul. Itt született Petőfi Sándor felesége, Szendrey Júlia, a major gazdatisztjének gyermekeként. Emlékét szülőháza ma is őrzi. De Bartók Béla is hosszabb időt töltött 1906-ban a Szendrey-telep egy másik épületében, környékbeli népdalgyűjtő útja során. A faállomány természetes elöregedésének ellensúlyozására 1944-ben a fasort felújították, de az idők során állapota erősen leromlott. A fasor 1963 óta élvez helyi jelentőségű védettséget. Mára sajnos az eredetileg elültetett fák egyharmada kipusztult. A megmaradt faegyedek kiemelt védelme így még fontosabb, közös feladatunk. Vigyázzunk rájuk!

7–. kép: a Festetics kulturális örökség egyik egyedi eleme az allé, többféle „megvilágításban”. Fotók: Bubics Tamásné/bfnp.hu; csodalatosbalaton.hu; errearra.hu

Felhasznált irodalom:

• bfnp.hu
• keszthely.hu
• wikipedia.hu
• festeticsorokseg.hu
• likebalaton.hu
• csodalatosbalaton.hu
• intezet.nori.gov.hu
• iskiszilvia.hu
• archivum.zalamedia.hu