Jég alatti halászat a Balatonon

Részletek

A magyar jéghalászat története messze keleten kezdődött, a nagy folyók, tavak, a Meótisz ingoványai környékén. Eredete pedig az, hogy a magyarság szállásváltó nép volt, azaz külön volt nyári és téli szállása, ami között vándoroltak állataikkal. A téli szállás azonban mindig vizek mellett volt, a téli élelmezésnek pedig fontos részét képezte a hal. Ezt a szokásukat a Kárpát-medencébe érkezve is megtartották őseink. Az állandó megtelepedéssel a szállásváltás megszűnt, de érdekes módon a kereszténység elterjedése is járt egy pozitívummal a halfogyasztást tekintve: böjt idején fontos táplálék volt a húsnak nem minősülő hal (ezért volt minden valamirevaló kolostornak halastava is). Már az 1055-ben kelt tihanyi alapítólevélben is szerepel, hogy a király 10 halászt bocsát az apátság rendelkezésére. Érdekes – és most már majdnem évezredes – történeti folytonosságot jelent, hogy a tihanyi halászbokor  – az együtt halászók csapata –  egészen a közelmúltig 10 főből állt.
Sokan írtak a magyar halászatról és ennek jégen történő voltáról is, de a legrészletesebben talán Herman Ottó természettudós, néprajzkutató, aki 1887-ben megjelent művében külön fejezetet szentel a jéghalászatnak és ennek általa Tihanyban megfigyelt módszerének is, bár megemlíti, hogy a jéghalászatot Keszthelyen, Balatonkenesén és Siófokon is űzték. Hozzátehetjük, hogy máshol , például Szigligeten is, de talán minden part menti településen. A jeges halászat igazi népünnepély volt! Megelőzte a halászbokor előkészítő munkája, vagyis a lékek vágása.  Nem kiméréssel történt ez, hanem a halászbokor vezetőjének (aki a legtapasztaltabb halász volt) szemrevételezésével, de ez alapján egy szabályos mértani idom, egy hosszúkás hatszög jött létre, amelynek  szélein sorakoztak a lékek, szabályosan 14 méterenként. Maga az alakzat sem volt kicsi, szélessége 210–240, míg hosszúsága 400–800 méter, a lékek száma ennek megfelelően változott, de a legkevesebb is 70 körüli volt! Magára a halászatra történt kivonulásról így ír a már említett szerző: „Amíg a jég még ropogós, a bokor hosszú sorban vonul, nehogy a jeget egy ponton megterhelje. Egy rész húzza a szánkókat, a másik rész utána ballag, vállán azokkal a csudálatos szerszámokkal, a melyeket az idegen sehogy sem tud kimagyarázni.  A falu csellengő ebe kíséri a bokrot, mert nagyon jól ismeri azt a mozgalmat s tudja, hogy neki is juthat.” A jéghalászat speciális eszközökkel végzett bonyolult művelet volt: képzeljük csak el, egyetlen léken beengedve kellett a jég alatt végighúzni egy 140–160 méteres kerítőhálót, majd egy másik léken kihúzni. Az eszközök neve is mind egyedi és régről örökölt  volt, magyarázat nélkül csak néhány álljon itt belőlük: céla, fágyókötél, vezérrúdhajtó csáklya, cibék, gemics, buffogató.
Emellett a siker sem volt mindig garantált, de többnyire azért kiadós zsákmányra tettek szert: egy, az 1800-as évek végén a keneseiek és a siófokiak között lezajlott perben a kifogott halak mennyiségét az alábbiak szerint rögzítették: 32 mázsa süllő, 12 mázsa fogas, 61 mázsa keszeg. Legalábbis ennyit vallottak be a keneseiek – akik, mint kiderült, tilosban, vagyis siófoki területen halásztak…
Ma már sajnos csupán emlék a jéghalászat: jelenleg hatályos jogszabályaink szerint nemhogy a jégen, de a vízben történő halászat sem megengedett a Balatonon, és talán már nem is él olyan ember, aki értene a hagyományos módszerekhez. Így aztán maradnak nekünk a jégen való szórakozások egyéb fajtái, mint korcsolyázás, fakutyázás. Ha pedig halra van gusztusunk, azt boltban kell beszereznünk…