Boldog 200. születésnapot, avagy két évszázada született meg a szabályozott Balaton

Éppen kerek kétszázadik esztendeje annak, hogy egy egészen különleges esemény történt: 1822-ben lebontották az egy évvel korábban leégett siófoki vízimalmot. Ezen épület eltűnése gyökeresen változtatta meg a Balaton további sorsának alakulását.
De miért volt oly meghatározó ennek a jelentéktelennek tűnő épületnek a lerombolása, és milyen okok vezettek a pusztulásához? A válaszért a török uralom utáni időkbe kell visszamennünk.


siofok i kat felm

szabadi i kat felmSiófok és Szabadi a XVIII. század végén. A Sió még javarészt természetes mederben folyik, amelyből gyakaran kilép, vadregényes lápvilággá változtatva a környékét. Forrás: Első Katonai Felmérés, mapire.eu

Eltekintve az ember létét többe ezer éve biztosító, alapvető tevekénységét fémjelző táji elemektől (maguk a települések, földutak, szántók, szőlőhegyek), elsősorban a vízszabályozás volt az egyik korabeli tájformáló tevékenység, mely nagy hatással bírt a Balaton térségében is (a másik a természetes növénytakaró kiirtása volt).

A török kor után lepusztult állapotban volt az ország: a Dunántúl Balaton környéki részén, olyan környezeti viszonyok uralkodtak, melyek ma elképzelhetetlennek tűnnek. A mintegy 18 ezer km²-nyi teljesen elvadult mocsaras terület – benne a Balaton melletti berkekkel – az év nagyobb részében szinte járhatatlan volt. Nemcsak a szomszédos vármegyék, hanem sokszor az egymáshoz közeli falvak is hónapokra el voltak vágva egymástól. Az áradó vizeket a domborzati viszonyok miatt nem tudták levezetni, így azok a völgyekben megrekedtek. Mindezt tetézte, hogy a kis esésű vízfolyásokra gátakkal bíró vízimalmokat építettek, melyek működtetéséhez a vizet duzzasztani és tározni kellett, fokozva a mocsarasodást. A sűrű lápokban milliószám tenyészett a szúnyog, a vidék jó része egészségtelen lakóhellyé vált, ahol pusztított a malária és a lépfene. Mindezeknek számos oka volt, melyek közül a legfontosabb, hogy a török hódoltság alatti zavaros évtizedeket, majd a felszabadítást és a Rákóczi-szabadságharcot követően még évtizedekig elhúzódtak a birtoktulajdonlási ügyek, nem volt valódi gazdája a földeknek. Amíg ezen állapot nem rendeződött, nem lehetett nagy horderejű vízrendezési és folyószabályozási munkákat folytatni.

A XVIII. század második felében fogalmazódott meg a mocsarak lecsapolásának és a folyók szabályozásának szükségessége. Az elmocsarasodott területek immáron rendezett viszonyú birtokosai az eddig parlagon heverő földjeiket szerették volna termelésbe vonni (lehetőleg állami pénzen), vagyis a nyughatatlan, tájformáló ember előtt ismét felcsillant a természeti erőforrások jobb kiaknázása, az anyagi haszonszerzés kecsegtető reménye. E szándék javarészt egyezett a bécsi kancellária célkitűzéseivel: a kincstári bevételek növelése érdekében szerette volna – különösen a törököktől visszafoglalt területeken – Anglia, Franciaország, Hollandia mintájára a gazdaságát és külkereskedelmét élénkíteni, ami pedig kényszerűen megkövetelte a közlekedés, a szállítás feltételeinek javítását és a termelékenységének fokozását. Ennek jegyében irtózatos, gigászi, erőforrást nem kímélő és évszázadokig tartó vízszabályozó munkálatok kezdődtek szerte az országban, melyekre külön erre a célra létrehozott vízszabályozó (gyakorlatilag vízapasztó) társulatok voltak hivatottak a Balaton térségében. Jól jelzi a bécsi udvar elszántságát, hogy a század végén még a Balaton szinte teljes lecsapolása is napirenden volt. A Krieger Sámuel nevével fémjelzett, és Mária Terézia által jóváhagyott terv nem kevesebbet, mint a teljes Dunántúl vízszabályozását és hajózhatóságát tűzte ki céljául.

Történetünk főszereplője az 1842. augusztus 3-án megalakult „Balatonmelléki Somogymegyei Vízlecsapoló Társulat” későbbi (1888-tól) sokat sejtető nevén „Balaton Anyavíz-szabályozó Társulat”. A szervezet – az említett siófoki vízimalom 1822-es lebontását követően – 1847-ben megvásárolta a veszprémi káptalan Balatonkilitinél lévő vízimalmát, melyet 1848-ban a gátjával együtt el is bontott. Ezt követően a malom helyétől egészen Siófokig 1 615 méter hosszúságban a még természetes állapotú Siónak csatornát alakíttatott ki. A jelentéktelennek tűnő beruházások egészen drámai hatással bírtak: a siófoki malom eltávolítása után kereken egy méterrel, a Balatonkiliti malom elbontása és a csatorna kiásása nyomán pedig további 1,47 méterrel csökkent a tó vízszintje az akkor átlagosnak tartott vízszinthez képest! Így forrt össze e két malom sorsa a Balatonéval, és vált jelentőségteljessé az eltűnésük. Az első malom elbontásától, kétszáz éve számíthatjuk tehát a Balaton természetes állapotának megszűnését, és az új Balaton keserédes születésnapját.

Az ezt követő évtizedekben gyökeresen megváltozik a Balaton vidéke, megindul az elképesztő mértékű vízszabályozás, nem kis mértékben a fürdőzőtevékenység és az idegenforgalom igényeinek kielégítése végett. A tó mai arca jelentős mértékben már az ember keze munkájának eredménye: vizének szintjét zsilipek tartják kordában, megszüntetve a mainál lényegesen nagyobb egykori vízszintingadozásait; a berkeket, mocsarakat lecsapolták, kiszárították, a tópart jó része betonnal és hullámtörő kőrakásokkal lett megzabolázva, és ma már alig találni olyan partszakaszt, ahol ne jelenne meg az ember kezének nyoma. Az eredeti funkciójukat elveszített, üdülőtelepekké egyszerűsödött tóparti települések – főleg a déli parton – több tízkilométeres szakaszokon összeérnek. Bennük a sakktábla alaprajzú utcákban nyaralóépületek ezrei állnak, lakóik, használóik javarészt kicserélődtek, a hagyományosnak mondható népi kultúra eltűnt. A tájat utak, vasutak, csatornák, villanyvezetékek szabadalják. Szerencsére, mindezek ellenére így is akad, amit érdemes, sőt mi több kötelessége a jelen kor emberének megóvni, és bemutatni a térség páratlan természeti és kulturális örökségéből.

Kubikosok dolgoznak a Sió csatorna szabályozásán 1900-ban. Forrás: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/BAHART Archívum
fortepan 183324

fortepan 183325

belenez fortepan 183463 700

fortepan 183328