Salföld – kis településen nagy értékek (1. rész)
- Részletek
Egyik Káli-medencei bemutatóhelyén, a Salföldi Természetvédelmi Majorban ünnepelte fennállásának 20 éves évfordulóját a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság (BfNPI). Az egész napos program keretében sorra kerülő, a falun áthaladó és a kőtengernél végződő túra a geológiai látnivalók mellett felhívta a figyelmet a kis falu kultúrtörténeti értékeire is.
A Káli-medencének nevet adó Kál harka uralta a későbbi Zala és Vas vármegye területét, birtokközpontja pedig éppen itt, a falutól néhány km-re északra lévő, Kerekikálnak nevezett földvárban volt. Az ő fia volt a legendás Bulcsú vezér. Utódaik azonban területük nagy részét elveszítették, feltehetően annak köszönhetően, hogy az István és Koppány elleni harcban az utóbbit támogatták, így birtokaikat elkobozta a király, aki azokat, – utódaihoz hasonlóan – egyházi szervezeteknek és magánszemélyeknek adományozta. Így lehetett birtokos Sal vezér is a róla nevet kapott településen.
A Káli-medence településeit a török háborúk erősen megtépázták: az egykoron sűrűn lakott terület 15 faluja közül csak 8 éledt újra. Salföld is közöttük volt, sőt szőlőtermesztése és állattenyésztése révén olyan lendületes fejlődésnek indult, hogy – ez ma már hihetetlen, de – 1890-ben 613 fő lakosát vették számba. (Jelenleg 71 fő az állandó lakosok száma, amellyel a falu a Bakony–Balaton UNESCO Geopark egyik legkisebb faluja.)
Az első nagy csapás a szőlőket kipusztító filoxéravésszel érte a falut. Fogyott a lakosság, nőtt az elvándorlás, a végső tőrdöfést pedig majdnem megadta az 1973-as településfejlesztési koncepció, amely a „szerep nélküli település” kategóriába helyezte a falut.
Ami azonban akkor hátránynak tűnt, később előnyére vált a településnek, mert így maradhatott meg régi házainak nagy része. Ezt az érintetlenséget és nyugalmat fedezte fel néhány fővárosi művész, akik a 80-as években vásároltak ingatlant a faluban, majd felújítva azokat, véglegesen is ide költöztek. Jelenleg Salföld lakosságának már számottevő részét képviselik az itt „bebíróknak” nevezett betelepülők.
A település életben maradásához járult hozzá a BfNPI, illetve jogelődje, a Közép-dunántúli Természetvédelmi Igazgatóság is, amikor az elsők között itt letelepedő Somogyi Győző Kossuth-díjas képzőművész javaslatára 1992-ben megvásárolta az egykori tsz-major területét.
Az elképzelések nagy ívűek voltak, egy majdani országos kiállítás egyik helyszínének szánták a majort. Az EXPO-ból ugyan nem lett semmi, de a major épületeit fokozatosan felújították, és megnyitották kapuit a látogatók előtt, mint ősi magyar állatfajtákat bemutató majorság.
Az eredeti épületeket megtartották, de jelentős funkcióváltáson estek át, a daráló-takarmánytárolóból irodaház lett, a növendékmarha istállóból foglalkoztató- és kiállítóhely, a pásztorlakásból fogadóépület. Érdekesség, hogy a fedett kocsiszínben egy időben kővágó műhely működött, ahol a környéken bányászott vörös homokkövet vágták méretre.
(Folytatjuk)