Volt egyszer egy lápország, avagy a „nagy országszárítás” rövid története

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Az utóbbi hónapokban a közösségi média felületein is elő-előbukkant az alábbi, 1938-ban kiadott térkép, mely a Kárpát-medence nagy vízszabályozások előtti arcát mutatja meg. Ha az ember épp csak egy pillantást vet a térképre, szinte azonnal elképedve láthatja, hogy milyen hatalmas területek voltak az év nagy részében vízzel borítva. Sokakban keltheti mindez – a természetes rácsodálkozás mellett – az ellentmondás fanyar érzését is, hiszen a globális klímaváltozás kellős közepén egy kiugróan aszályos éven vagyunk túl úgy, hogy – teljesen ellentmondásosan – közben a hirtelen érkező árvizekkel, belvízzel is meg kell küzdenünk. Hová tűnt ez a temérdek víz?

1. kép: Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt.
Színmagyarázat: világoskék: árvizek alkalmával hosszabb-rövidebb ideig vízzel borított terület; sötétebb kék: állandóan vagy az év legnagyobb részében vízzel borított terület; sötétkék: állandó vízfelületek. Forrás: Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézet Ny. M. Kir. HTI, Budapest, 1938., wikipedia.hu

Előző cikkeinkkben is szót ejtettünk (ITT és ITT) a „nagy országszárítás” folyamatáról, mely tulajdonképpen térségünk egyik meghatározó történelmi eseménysorozata. Igaz, talán kissé méltatlanul kezeljük a nagy, „klasszikusnak” tartott történelmi momentumokhoz (csaták, felfedezések stb.) képest, pedig legalább annyira határozza meg életünket (ha nem jobban), mint például a tatárjárás vagy Amerika felfedezése. A több évszázados, irtózatos horderejű és máig ható vízelvezetési, vízrendezési munkálatok következtében sikerült elérni, hogy gyakorlatilag kiszáradjon ország. Sőt, átesve a ló túloldalára – mintegy túlteljesítve a feladatot – napjainkban már a túlszáradást szenvedjük el, ráadásul egy eleve melegedő és szárazabbá váló globális éghajlati viszonyokat előidéző krízis közepette. Mivel összességében mind a természetet, mind a társadalmat egyértelműen károsan érintette ez a gigászi, félresikerült beavatkozássorozat, így – bár kétségkívül lettek pozítív hozadékai is – kénytelenek vagyunk negatív jelentéstartalommal említeni. Cikkünk tehát semmiképpen sem ítélet az ősök munkája felett, pusztán egy tényszerű közlés, némi kritikai hangvétellel.

2.kép: Víz mindenütt, amíg a szem ellát. A legdrasztikusabb vízvesztést az Alföld szenvedte el, mivel területének jelentős része állandóan vagy az év nagy részében vízborította táj volt, hisz – gátak nem lévén – a nagyobb folyók minden évben többször elöntötték és táplálták vizükkel a virágzó lápi rengeteget. Az ember pedig alkalmazkodott, oda települt, ahol kevésbé zargatta a víz. A kivágat a Karcag (balra fent) és Püspökladány (jobbra fent) között elterülő, szigetekkel tagolt vízfelületet ábrázolja. Száraz lábbal csak jókora kerülővel lehetett eljutni egyik településről a másikra. Ma már ÍGY fest ez a vidék, és a két várost nyílegyenes út és vasút köti össze. Forrás: első katonai felmérés, mapire.eu

De mi is történt valójában? Hazánk a törökök kiűzését követően, a 18. század közepére jutott el odáig, hogy napirendre vegye, és reális célként tűzze ki az egész országra kiterjedő vízmentesítés nem kis időt és költséget jelentő feladatát. Fontos leszögezni, hogy a kor meghatározó társadalmi rétegének tagjai – az akkori földtulajdonosok karöltve a központi hatalommal –, akik belekezdtek a munkálatokba, nem gonoszságtól túlfűtötten cselekedtek így. A globális világ életét azóta még erőteljesebben átható felfogást követve abban látták a fejlődést, ha minden talpalatnyi földet művelésbe tudnak vonni. Mindezzel teljesen nyíltan felvállalva azt a szándékot, hogy tőkéjüket gyarapítsák a természeti környezet rovására. Tették mindezt pontosan úgy, ahogy ma tesszük. Komoly fegyvertény volt a víztelenítés mellett, hogy a mocsaras területek kiterjedése jelentős gondot okozott a közlekedésben, így a kereskedelemben is. Magas vízállás idején hónapokra váltak települések, térségek megközelíthetetlenné, illetve járványügyi kockázatai is voltak a kiterjedt mocsaraknak (ez utóbbi kijelentésnek némileg talán ellentmond, hogy a pusztító járványok a gócpontjai zsúfolt városok voltak). Átfogó gazdaságpolitikai célkitűzések húzódtak tehát az okok között: növelni a termelésbe vonható területeket, fokozni a termelést, hatékonyabbá tenni a kereskedelmet, vagyis növelni a kincstár és a földbirtokosok bevételeit.

3. kép: Nemcsak az Alföldön érhető tetten a víz látványos eltűnése, hanem a Dunántúlon is, csak jóval kisebb területet érintve. A Balaton – mint ökológiai rendszer, és nem mint egybefüggő víztükör – hatalmas területeket veszített a lecsapolások során: gondoljunk csak a Tapolcai-medencére vagy a Nagy-berekre. A térképkivágaton a Sió torkolata, a láp – vagy errefelé nevezték a „bozót” –, és az M7 autópálya útólag berajzolt nyomvonala figyelhető meg (segítve a tájékozódást). Szépen kirajzolódik az a széles meder, ami tulajdonképpen maga az ős-Sió. Ezen keresztül – magas vízállás esetén – természetes úton folyt le Balaton túlcsorduló vize, mely erős ingadozásokkal (lásd következő ábra) töltötte meg a tómedencét. Ebbe a széles völgybe ásták bele a zsilippel ellátott, folymatosan korszerűsített Sió-csatornát, hogy – akár egy úszómedencében – igény szerint állítható legyen a Balaton vízszintje. Forrás: második katonai felmérés, mapire.eu

4. kép: a Balaton vízszintjének változása i.e 800-tól napjainkig. Világosan kirajzolódik, hogy milyen drámai módon ingadozott a tó vízszintje. A mai ~105 méteres vízálláshoz képest a török hódítás idején kb. 8 méterrel (!) magasabban, 113 méteren állt a vízszint. Álljunk képzeletben a tó partjára úgy, hogy bokáig állunk vízben, és magunk mellé képzelünk egy három szintes épületet; annak tetején lévő magasságban lebegtek a kor hajói, ladikjai, sajkái! A szabályozások megszüntették a Balaton vízszintjének ingazdozását is, ami hatalmas ökölcsapást jelentett a tó ökoszisztémájának.  Kép forrása: Varga György–Jakus Ádám 2020., Gondolatok a Balaton időben változó vízháztartásáról és vízszintszabályozásáról

Mária Terézia volt elsők között, aki komolyan szorgalmazta a lecsapolásokat, számos intézkedés (jogszabályok, intézmények, munkálatok) köthető az ő nevéhez. Vízrendezési munkáltok persze megvalósultak jóval korábban is, de az ország egészét érintő átfogó beavatkozások kezdete a Habsburg uralkodónő nevéhez fűződik.

5. kép: Mária Terézia, a Habsburg-házból származó német–római császári hercegnő, osztrák főhercegnő, magyar, cseh és német királyi hercegnő. A Habsburg Birodalom egyetlen női uralkodója. A nagy horderejű feladat megfelelő kaliberű uralkodót kívánt. Felvilágosult abszolutista intézkedéseibe beleillett a „nagy országszárítás”  eszméje. Az általa szorgalmazott „vízilecsapoló társulatokból” 1896-ban már 95 működött! Vízügyi szakpolitikájának éllovasa volt Krieger Sámuel, a korszak zseniális mérnök-térképésze. Az uralkodónő első, a témát szervesen érintő jogszabályát (1751. évi decretuma, 14. cikkely, Az országban a közönségre nézve káros malmok megszüntetéséről)  is neki köszönhetjük, mely arról rendelkezett, hogy bizonyos vízimalmok gátjait át kell építeni (vagy malmostul elbontani), mert azok a vízfolyásokat visszaduzzasztva hatalmas területeket mocsarasítottak el. Ez főleg a Dunántúlon okozott problémát. Krieger gigászi vízszabályozó tervei alapján majdnem odaveszett a Balaton is. Kép forrása: hi-sztori.blog.hu

6. kép: Jóformán az egész Káli-medence vizenyős, lápos terület volt, ebből mindössze a Kornyi-tó időszakosan vizes medencéje (középen, alul) maradt meg hírmondoként. A terület számos védet állat- és növényfaj otthona, országos jelentőségű védett természeti területként a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egyik magterülete. Forrás: második katonai felmérés, mapire.eu

7. kép: A Dunántúl a Bakony–Balaton Geopark határával a nyitótérkép kivágatán (érdemes egy gyors pillantást vetni a Fertő–Hanság vidékére). A geopark területe javarészt hegyvidéki jellegű, e helyeken egy másik növényzetpusztító tevékenység – összefüggésben a „nagy országszárítással” – rajzolta át a tájat ebben az időnben: a hamuzsírfőzés. A hamuzsírt jelentő, üveggyártáshoz használt lúgot erdők elégetésével nyerték. A jelentős exportcikk miatt szinte teljesen odalettek a Bakonyvidék erdei, melyet később erdészek jórészt visszatelepítettek. Az erdőmentes időszakban megnőtt a csapadék által szállított hordalék. Emiatt viszont a folyók több hordalékot raktak le, így nagyobb árvizeket okoztak, ami előtérbe helyezte a szabályozásuk szükségességét.

A kiterjedt lápvilág eltűnésével nem csak egyszerűen a vizes területek aránya csökkent. Megváltozott az egész – adott esetben országrészeket jelentő – táj arculata, és komplett kultúrák szűntek meg létezni: falvak megélhetése, mesterségek (fokgazdálkodás, pákász, csíkász, vízhányó), eszközök és azok neveinek tucatjai tűntek el a hétköznapi használatból. Ez utóbbi, mint mesterségjelölő szó – ma is használatos vezetéknévként – azt a személyt jelölte, aki egy közösség csónakjait, ladikjait víztelenítette használat előtt. Gondoljunk bele, mennyi vízi jármű kellett ahhoz, hogy e tevékenységnek külön mestere legyen, aki ebből meg is élt.

8-9. képek: Csíkász és zsákmánya a réti csík (Misgurnus fossilis). Egykor elképzelhetetlen mennyiségben tenyésző állatok lettek mára ritka és védett fajok. A „szárítást” megelőző időkben – kiváltképp nagyböjt idején – fontos tápláléknak (pl. csíkos káposzta) számító réti csíkot még kerti csíkvermekben is tartották, halászatának külön mesterségnek számító neve volt neve volt: a csíkászat. Fontos táplálékforrás volt állatnak, embernek egyaránt, nyáron szárazság idején a lakosság kiásta a nedves rét talajába elrejtőzött példányait, és a réteken turkáló sertések is ízletes falatokhoz jutottak ilyenkor. Képek forrása: (b) wikipedia.hu, (j) biolib.cz

Persze a „nagy országszárítás” kapcsán is igaz az ólomnehéz igazságú közhely: a világ változik. Azonban e beavatkozások hoztak egy nem várt és bonyolultabb összefüggésekkel bíró veszélyt is magukkal, amivel úgy tűnik, korunk társadalmának kell majd ádáz küzdelmet folytatnia. A vízzel együtt eltűnt az őshonos ökoszisztéma is, ami lavinaszerű ok-okozati összefüggésben jelent egyelőre leküzdhetetlennek tűnő problémát. A folyók nagy kiterjedésű árterei nem árterek többé, oda víz már nem jut ki, csak a gátakig. Így egyrészt a talaj nem kap elég vízutánpótlást, és lassan kiszárad. Ezzel együtt eltűnik az őshonos vegetáció, ami miatt újfent szárazodik az éghajlat. Gondoljunk csak a mediterrán térség kopárjaira, ahol a hajdanán kiterjedt keménylombú erdők húzódtak, amíg ki nem irtotta őket az ember. Másrészt a gátak közé szorított folyó már nem tudja lerakni és szétteríteni a valaha megyényi méretű ártereken a most is jelenlevő hordalékát, ami miatt szűkül a mesterséges ártér befogadóképessége, növelve az árvizek szintjét. Ráadásul nagy folyóink már olyan mederben folynak kényszerűen, melyet folyamatosan önmaguk mélyítenek, mindezzel pedig a talajvízszintet tovább csökkentik, hisz a folyamatosan csökkenő fenékkel bevágódva lényegében idővel lejjebb száll a folyó, tovább szárítva a felszínt, a helyi klímát.

10–11. képek: A növényzet kiírtása miatt megváltozott éghajlat iskolapéldája a képpáron. Az őshonos vegetáció eltűnésével az éghajlat is jelentősen szárazabbá vált. Balra a buján zöldellő, rengeteg vizet tároló-párologtató mediterrán keménylombú erdő, és jobbra, ami marad a helyén. Az erdő elpusztítása után az erózió munkához lát, és elvékonyítja a talajt, amin csak a makkia (olaszul: macchia, franciául: macqius) nevű vegetáció képes megtelepedni. Marad gyér növényzet és – víztárolás-párologtatás híján – a kínzóan forró, száraz nyarak. Képek forrása: (b) International Dendrology Society, treesandshrubsonline.org; (j) wikipedia.hu

A jelenegi vízgazdálkodási elvek továbbra is a gyors vízlevezetést szorgalmazzák, nélkülözve a tározást. Korunk egyik nagy kérdése, hogy sikerül-e valamelyest tompítani a több évszázados, vérrel és verejtékkel véghez vitt szárítási munkálatok káros hatásait?