A 19. század „Másfélmillió lépése”, avagy Rómer Flóris bakonyi kalandjai
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
A tágabb értelemben vett Bakony talán első tudós leíróját is köszönthetjük a kalandos életű katona, tanár, festőművész, szenvedélyes kutató, egyházi főméltóság, tudós és egyszerű apát Rómer Flóris személyében, aki ugyanolyan hévvel hajtotta ki padból a szabadba természetrajzi óráin a líceumi diákokat, mint ahogy vállvetve harcolt katonatisztként az elnyomó császári seregek ellen az 1848–’49-es szabadságharcban. Ismerjük a magyar régészet és műemlékvédelem atyjaként is – de ki is volt ez a bámulatos, virágzó lángelme?
1–4. kép: Rómer Flóris, vagy ahogy korában hívták: Flórián. Közhelyes az ezer színben tündöklő személyiség kifejezés, esetében azonban velőtrázóan igaz. Forrás: 1. Hatvany Lajos Múzeum/hatvanymuzeum.net, 2. Wikipédia, 3. Pozsonyi Kifli/pozsonyikifli.sk, 4. Magyar Kurír/magyarkurir.hu
Ezt meghatározni lehetetlen és talán felesleges is. Olyan hihetetlen széles spektrumban tanult és dolgozott, hogy az szinte felfoghatatlan. Rendkívül gazdag életútját – akár csak az előző „Ember és táj” cikkben Lóczy Lajosét – képtelenség e rovat keretei között megfelelő mélységben és méltó módon ismertetni, így inkább életének egyik meghatározó és egy legendás könyv alakjában is megörökített szakaszára fókuszálunk: Rómer egy tényleg egészen elképesztő és kalandokban már addig is jócskán bővelkedő életút delén – 44 évesen, a győri gimnázumi tanárként –, 1859. augusztus 10-án fogta magát, és útra kelt, hogy bejárja a Bakonyt…
Itt kezdődne a történet. Azonban ahhoz, hogy jobban megértsük a mű születését, fel kell idézzük életének fontosabb állomásait. Rómer Flóris 1815. április 15-én született Pozsonyban, de nem ezen a néven: Rammer Ferenc Szerafinként (anyakönyvi bejegyzés szerint Franciscus Seraphicus Rammer) látta meg a napvilágot, jómódú iparos szülők gyermekeként, egy német anyanyelvű családban. Édesapja Ferenc, Bécsből települt Pozsonyba és ott cipészműhelyt és üzletet nyitott, majd 1810-ben feleségül vette Vetsera Annát, akitől három gyermeke született.
A szülők gondosan nevelték és taníttatták gyermekeiket, Flórist szülei papnak szánták, aki így 1830. október 16-án a Szent Benedek-rend tagja lett, és ekkor vette fel a Flóris nevet. Rendkívül sokat és gyorsan tanult, és gyakorlatilag minden tudományágba – lehetőleg jó mélyen – beleásta magát, amivel csak kapcsolatba került, az ősnyomtatványoktól kezdve a hittudományon át a geológiáig. Számos helyen diákoskodott, a bakonybéli bencés apátságban Guzmics Izidor (reformer teológus, író, nyelvész) szárnyai alatt tanult kb. 1833-tól 1834-ig, ekkor volt a Bakonyban először huzamosabb ideig. Az itt töltött viszonylag rövid idő – bár minden bizonnyal hosszabb-rövidebb ideig többször megfordult itt – történetünk szempontjából jelentős esemény, ugyanis végleges „bakonyi mérgezést” jelentett a folyton tudásszomjtól senyvedő ifjú Rómernek, és jelentősen hozzájárult az e cikk témáját adó könyv megszületéséhez. Ehhez persze nemcsak a Bakony elbűvölő tájai jelenthettek töltetet, hanem az itteni bencések oktató, nevelő munkája is, ami úgy tűnik, jól működött a nyíltszívű és érdeklődő ifjúság körében. A könyvben erről így ír: „Föl is használtuk szabad óráinkat a terjedelmes erdő minden irányában való bebarangolására. Mondhatom, kedvesen lepett meg bennünket a bükkösöknek az a sajátsága, hogy a csalit és bokor a majdnem örökös árnyék miatt nem tenyészhetvén, a fák alját egészen tisztának találtuk s mind ezért, mind pedig mivel a csordák az ágakat mindenütt egyenlő magasságra rágták le, köröskörül jómesszire elláthattunk. Valóban elragadó ezen eredeti színfalak közt, hogy ott a fát, csalánt, gombát gyűjtő emberekből és vie: kolompolás közt legelő marhákból oly változatos csoportok tűnnek föl szemeink előtt, mintha megfordított távcsövön néznénk. A Kertes-, Fehér-, Hegyes- és Odvaskő nevű óriás sziklák — melyek Szent István idejében a gazdag apátság határait képezték, ma pedig részben a hatalmasb szomszédok határain jóval belől fekszenek — továbbá a Kőris-, Som- és Gáthegy, valamint az időjósló Tönkölös gyakran valának csütörtöki kirándulásaink végpontjai. Készítettünk pálcikákból malmokat, melyeket a sokszor rakoncátlan Gerence csendes hullámira bíztunk; sütögettük önösszvehordta száraz ágak parázsa alatt a Bakony fő terményét, a jó lisztes burgonyát, mig Vilmos bátyánk, magányunk pátriárkja, nagy hírű méhésze, eleven naplója — kirándulásainkban társunk és vezetőnk — kis mozsara durrogtatásival a százszoros visszhangot készteté feleletre. Rákásztunk saját készitményű varsával, eprésztünk, vargányásztunk és hosszú kirándulásinkból visszatérve, többnyire a páratlan szépségű hármas forrás terebélyes bükkjei alatt nyugodtunk meg”. Miután teológiai, bölcsészeti, tanári, majd bölcsész doktori képesítést is szerzett, alapvetően természetrajzot oktatott líceumi – lényegében gimnáziumi – diákok számára, lehetőség szerint kint a terepen. Szerzetesi és papi hivatása ellenére teljesen újszerű és haladó gondolkodású oktató-nevelő munkát végzett, ami az elképesztő tudásával karöltve kivívta a diákság tiszteletét és rajongását. Még a szabadságharc előtt többször járta Bakony és Balaton vidékét is, ahol áldozott a festészet szenvedélyének, illetve mindezek mellett – ahogy szinte egész életében folyamatosan – tudományos kutatómunkát is végzett.
A reformkor és a szabadságharc eszméi nem hagyták hidegen, Rómer a forradalmi események miatt elhagyta a tanári katedrát. Erről így írt: „A haza parancsolt – előbb önkénytesnek, majd rendes utásznak csaptam fel és elhagytam a kolostort, a fényes udvari szolgálatot, hogy a pozsonyi kaszárnyában magyar király katonái közé közlegényképpen beálljak”. Jól jelzi Rómer elszántságát, szenvedélyét és alázatát (ne felejtsük el, hogy alapvetően egy apátról beszélünk), hogy egy nagyon kényelmes, jól jövedelmező nyugodt élet várt volna rá, melyet egy csapásra feladott az elveiért. Bevonulása előtt komoly közéleti, oktatói és tudományos karriert épített ki, és más főúri családok gyermekei mellett József főherceg (József nádor fia) tanítója és nevelője is volt! A szabadságharc bukása után elfogták, és börtönbe zárták a századosi rangban leszerelt tudóst. Öt évig raboskodott (eredetileg nyolc évre ítélték), és a rács mögött sem hazudtolta meg magát. Töretlen hitét, érdeklődését és lelkesedését nem veszítette el a börtönévek alatt sem: komolyan trenírozta elméjét, matematikai, mérnöki és geodéziai tanulmányokat folytatott, festett, rajzolt kézműveskedett és franciául is tanult. Már szinte „hollywoodi” magasságokba emelve rabságának történetét, még egy könyvkötőműhelyt is kialakított a cellájában, sőt, kartonból börtönének makettjét is elkészítette, melynek falára rájegyezte 107 fogolytársa nevét! A makett a vasbilincseivel együtt a 19. és 20. század
5. kép: Rómer Flóris – vagy ahogy akkor hívták Római Ferencz – katonaruhában
a szabadságharc alatt. Forrás: Rómer emlékév weboldala/romer2015.hu
fordulója környékén még megvolt a pozsonyi városi múzeumban. Végül 1854. április 24-én Ferenc József császár és Erzsébet hercegnő házassága alkalmából amnesztiával szabadult. Szinte egyből ismét Bakonybélben találja magát, ahol – a börtönbüntetés miatt tilalmakat szenvedett el, és folyamatosan megfigyelték – egy beadvány segítségével végül sikerült megfelelő állást találnia.
Győri gimnáziumi tanárként éri a történetünk szempontjából meghatározó 1859-es esztendő. Mint már említettük, ezen év nyarának végén, őszének elején járja be a Bakonyt és tágabb környezetét. Ezen expedíció élményeiből, megfigyeléseiből születik meg a több kiadást megélt „A Bakony, Terményrajzi és régészeti vázlat” című legendás műve. Az expedíció során több mint félezer kilométert tesz meg gyalog és kocsin többnyire egyedül, nem túl barátságos körülmények között, mivel azon a nyáron szinte folyton esett az eső. Azért nyár végén – és nem korábban – indult útnak, mert egy beígért látogatást kellett tennie régi barátjánál, szakmai mentoránál, Ipolyi Arnoldnál Zohoron, aki igen nagy hatással volt rá, lényegében miatta tette le végül a voksot a régészet mellett.
6. kép: A Rómer-féle bakonyi expedíció útvonala. Forrás: Előadás, OMgK Magyar Tudós Emléknap, Budapest, 2015. február 25., Rómer Flóris természettudományos munkássága, előadó: Czibula György elnök, Bakonyalja Barátai Egyesület
Bár több utazó, és/vagy tudományos érdeklődéssel felvértezett ember járt a Bakonyban előtte is (Bél Mátyás, Kitaibel Pál, Richard Bright, Francois Sulpice Beudant), és papírra is vetette tapasztalatait, gondolatait, mégis a Rómer-féle expedíciót és az ebből született könyvet tekinthetjük az első igazán komoly tudományos leírásnak, mely ezt a térséget taglalja. Már csak azért is, mert Rómer kifejezetten bakonyi tematikájú utazást tett, és öntötte mindezt könyv formájába. Az ő Bakony tájlehatárolása teljesen más, jóval tágabb, mint amit ma például a tájkataszter Bakonyként fogad el. Azon persze a végtelenségbe nyúló vitát lehetne folytatni, hogy mely tudományról beszélünk, melynek berkein belül elhelyezhetnénk e munkát, mert tulajdonképpen egyik se. Egy természettudományos, főleg földrajzi ihletettségű, és a tollat jól forgató, rettentő kíváncsi, hívő ember leíró jellegű munkája, amiben nagyon sok fontos kulturális örökséget is feldolgozó infromáció, tudásanyag is fellelhető. Nincsenek benne hosszú sorokban idegen szakszavak, de él velük a szerző, ha kell. A kifejezetten földtani leírásoknál például találkozhatunk velük: „A pénzige (numulit) képlet, valamint a hippuritmész, főkép a Bakony dereka körül mértföldekre terjed. A régiebb meszek a Liasképlethez, jelesen pedig, a dachstein — és az ezeket rendesen beburkuló adnethi rétegekhez tartoznak. Balaton felé — Nagy-Vásonynál és Köveskálnál — az alsó Triasképlet mint kagyosmész számtalan kövületekkel találtatik; mint tarka homokkő pedig — werfeni képletek — leginkább Örs táján lelhető fel.”.
6–8. kép: A könyv első kiadásának címoldala és tartalomjegyzéke. Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár/Magyar Elektronikus Könyvtár/mek.oszk.hu
További érdekessége a könyvnek, hogy az két tematikus részből áll: az első, kisebbik terjedelmű rész a „Bevezetés”, mely hat fejezetben taglalja a Bakony földrajzát, beleértve a társadalomföldrajzi leírást is, tehát komplex földrajzi munka. A második rész – több mint tízszerese az elsőnek – azt a harminc levelet jelenti („Szünnapi levelek”), mely Rómer Ebenhöch Ferenc koroncói lelkész barátja számára írt leveleit tartalmazza. A leveleken még meg sem száradt a tinta, de már médianyilvánosságot is kaptak, ugyanis még a könyv megjelenése előtt megjelentek a Győri Közlöny hasábjain, valószínűleg még az expedíció alatt, mivel az elsőt még 1859. szeptember 11-én közölte az újság a 73. számában. A kor technikai lehetőségei mellett ez igen bravúros teljesítmény volt, már csak azért is, mert Rómer nem a szűkre szabott szövegeiről híresült el, és nem pár soros sürgönyöket írt. Az első kiadás tehát 1860-ban jelent meg (gondoljunk bele, hogy ez még ma is – nemhogy akkor! – elképesztően gyors kiadást jelent, hisz egy év sem volt arra, hogy megírják, szerkesszék és kinyomtassák) és azóta hat kiadást élt meg, a legutolsót 2013-ban. Az eredeti mű elérhető az interneten.
9–10. kép: Csupa első: fent az első levél első közlése a Győri közlöny 1859. szeptember 11-i számában. Alul pedig ugyanaz másképp: a könyv első kiadásában az első levél első oldala. Forrás: fent: Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér weboldala/edok.gyorikonyvtar.hu, lent: Országos Széchenyi Könyvtár/Magyar Elektronikus Könyvtár/mek.oszk.hu
A rövid, de rendkívül jelentőségteljes bakonyi expedíciót követően tovább folytatódtak Rómer kalandjai (a teljesség igénye nélkül): mint elkötelezett kutató, bejárta az országot, valamint Európa nagy részét, egyetemi archeológia tanár lett, őre a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának, alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak, a nagyváradi római katolikus püspöki palota híres, húszezer kötetes könyvtárának és még hosszan sorolhatnánk. 1889. március 18-án tért örök nyugalomra Nagyváradon.
Felhasznált Irodalom:
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Arcanum Kézikönyvtár/arcanum.com
• Wikipédia
• Kulik Emil: Rómer Ferenc Flóris élete és működése, Országos Széchenyi Könyvtár/Magyar Elektronikus Könyvtár/mek.oszk.hu
• Előadás, OMgK Magyar Tudós Emléknap, Budapest, 2015. február 25., Rómer Flóris természettudományos munkássága,
előadó: Czibula György elnök, Bakonyalja Barátai Egyesület
• A turulmadár nyomán - turul.info
Egy gigászi mestermű születése: A Lóczy-féle Balaton-monográfia
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Kedves Olvasó! Egy nagyon fontos kijelentéssel kell kezdődjön ez a cikk: az alábbi szöveges tartalom semmiképen sem szólhat id. (Lóci) Lóczy Lajos életpályájáról. Ahhoz az „Ember és táj” rovat célja és ebből adódóan terjedelmi lehetőségei nem elégségesek, és méltatlan volna maga a próbálkozás is, hogy e valóban páratlan géniusz életművét megpróbáljuk beleerőltetni néhány bekezdésbe. A cikkben Lóczy Lajos talán legkiemelkedőbb alkotásáról, a szakmai berkekben csak „Balaton-monográfiának” nevezett, 32 kötetben testet öltő elképesztő és – egyelőre úgy tűnik – felülmúlhatatlan tudományos munkájáról szeretnénk pár „keresett szót” ejteni. A monográfia mind a mai napig az otthonunkat jelentő Föld nevű bolygó egyik – ha nem a – legkutatottabb tavává tette a szívüknek oly kedves Balatont és a persze a vele szerves egészet alkotó környezetét. Az elképesztően kalandos és valóban párját ritkító életutat magáénak tudó Lóczy talán egyetlen igazán nagy titka, hogy vajon honnan tudott ennyi mindenre időt és energiát szánni, ráadásul ilyen mennyiségben? Fiatal korától kezdve nagyon sokat utazott, fáradhatatlanul tanult, kutatott, tanított, ellátta közéleti feladatait, odaadó családapa volt. És mindezek mellett még mindig marad egy „kis” ideje, hogy bámulatos termékenységgel és színvonalon írjon. Sokak szerint abban, hogy ekkora erővel tudott koncentrálni a tudományos munkásságára, elévülhetetlen szerepe volt második feleségének, Marzsó Katalinnak, aki töretlen hitvesi akarattal segítette férjét, hogy élete igazi szenvedélyének, a földtudományoknak (is) élhessen.
1. kép: portré Lóczy Lajósról 1918-ban, aki ekkor már a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója. A kép készítésekor mindössze kettő esztendőt szánt még neki a teremtő. Forrás: Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat Tudománytörténeti Gyűjtemény
A nyitó mondatban megfogalmazottaknak megfelelően egy jókora képzeletbeli ugrással az 1891-es esztendőben találjuk magunkat. Ebben az évben egy jelentőségteljes esemény történt – az ekkor mindössze 42 éves – legendás tudós életében: megválasztották a Magyar Földrajzi Társaság elnökének, és ekkor indította el „világra szóló” vállalkozását, a Balaton tudományos tanulmányozását, aminek szellemi vezére és fáradhatatlan szervezője volt.
2. kép: A Lóczy család, balról: Magda, Sándor, Lajos, az odaadó hitves Lóczyné (szül.: verebélyi Marzsó Katalin) és idősebb Lóczy Lajos. „Lóczy második nejével példás boldog házaséletet élt. Mint nagy műveltségű, művészi képességekkel megáldott nő, gyönyörűen zongorázik és szépen énekel, ezzel különösen a csopaki estéken családját és a család bizalmas barátait valósággal elragadta” – írta róla a tanítvány Cholnoky, aki jópár kellemes órát időzhetett a család csopaki nyaralójában, akár az egyetemi terepgyakorlatok alkalmával, akár barátként, alkotótársként is. Forrás: Babinszki Edit, Horváth Ferenc szerk.: A Balaton kutatása Lóczy Lajos nyomdokán.
A társaság választmányának 1891. március 7-i rendes ülésén Lóczy indítványára elhatározták, hogy Magyarország egyes vidékeinek földrajzi tanulmányozását a Balaton kutatásával kezdik el, s a feladatot egy bizottságra ruházzák: Lóczy vezetésével az ország jeles szakembereiből megalakult a Balaton Bizottság. A szervezet nagy buzgalommal azonnal munkához is látott, és a következő év közgyűlésen bemutatta a munka tervezetét. Jól fémjelzi az alkotók – és főleg a folyamat motorját jelentő Lóczy – apadhatatlan szenvedélyét és elhivatottságát, hogy eredetileg mindössze csak három kötet jelent volna meg! Ám végül a két évtizedet felölelő gigászi kutatómunka eredménye – melynek fáradhatatlan szervezője mellett a pénzforrások előteremtője is Lóczy volt – a tudományos irodalomban páratlan, 32 kötetben teljes Balaton-monográfia, magyar és német nyelven. Az 1892-ben költségként előirányzott 5000 koronás kezdeti összeget messze túlszárnyalva Lóczynak sikerült mintegy 300 000 koronát előteremtenie a valóban világszinten egyedülálló és megvalósult tudományos kutatáshoz, könyvkiadáshoz. Nem kevesebb, mint 60 különböző szakember sorakozott fel Lóczy Lajos hívó szavára – köztük sok külföldi is. Nem kisebb nevek köthetőek a műhöz, mint (a teljesség igénye nélkül): Cholnoky Jenő, Eötvös Lóránd, Jankó János, Kadić Ottokár, Laczkó Dezső, Vadász Elemér (aki jóval később az ötvenes években a földtudományos természetvédelem egyik úttörője volt, az ő kezdeményezésére lett természetvédelmi terület pl. az Úrkúti-őskarszt vagy a várpalotai homokbánya), és még sokan mások.
3–4. kép: Lóczy (középen), Papp Károly (jobbra) és Cholnoky Jenő társaságában. Előbbi tanársegédje, utóbbi a tanítványa volt, és mindketten szerzőkent is aktívan részt vettek a szinte mozgalommá érett monográfia megszületésében. A jobb oldali képen a Magyarhoni Földtani Társulat kirándulóit látjuk a Balatonon hajózva Révfülöp és Boglár között. Balról jobbra: Lóczy Lajos, Palkovics József, Zalányi Béla, Vígh Gyula, Rozlozsnik Pál, Glück Zoltán, Marzsó Lajos (vélhetőleg Lóczy sógora), valamint Vajai János altiszt.
Forrás: 3. Magyar Földrajzi Múzeum gyűjteménye, 4. MBFSZ gyűjteménye//Babinszki Edit, Horváth Ferenc szerk.: A Balaton kutatása Lóczy Lajos nyomdokán.
Mellettük a Földrajzi Társaságon kívül számos hazai intézmény, mint a Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Osztálya, a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet, valamint a Földtani Intézet segített elvégezni azt, amit Lóczy a tó és környezete tudományos tanulmányozásához szükségesnek tartott. A monográfia köteteiben a tágabb vidék kőzeteit, földtani felépítését, őslényeit, geomorfológiáját, a talajvíz viszonyait, a meteorológiai tényezőket, a tó és környéke növény- és állatvilágát, a hajózást és a halászatot, az ősi és újabb történetét, néprajzát stb. és maga a Balaton vizének számos tulajdonságát: kémiai jellegét, fizikai tulajdonságait, hullámzását, színét, jégviszonyait dolgozták fel egy kisebb könyvtárt kitevő kiadványsorozatban. Gondoljunk bele, milyen elképesztő munkát vittek véghez az szerzők, hogy csak az előbb említett jégviszonyok témakör vagy a Balaton színtüneményei külön kötetet tettek ki! Az óriási munka „A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei” összefoglaló címen, két évtizeden áthúzódóan, folyamatosan jelent meg. Ez a mű a ma embere számára is feneketlen kincsesbánya, akár mindenre elszánt kutató, akár lelkes érdeklődő az illető.
5. kép: az első, ami nem az első, azaz nyitó kötet címoldala. A sorozat tematikai felépítését nem követte a megjelenés dátuma, ami ekkora méretű és ennyi szakember munkájának összehangolásával járó mű esetén teljességgel érthető. Kép: Hungaricana Könyvtár/arcanum.hu
Lóczy legfontosabb szakirodalmi értelemben vett hozzájárulása az indító kötet (A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése), az 1920-ban megjelent, összefoglaló, záró kötet (A Balaton földrajzi és társadalmi állapotának leírása – a Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei czimű monográfia-gyűjtemény adatai alapján), valamint a Balaton-felvidék 1:75 000-es méretarányú földtani térképének elkészítése volt.
Ha valaki utánanéz az egyes köteteknek, akkor némi turpisságra figyelhet fel! A teljes monográfia tematikus felépítése három hierarchia szintből áll: kötet, rész, szakasz. Az egyszerűnek tűnő tematika ellenére a fizikai megjelenés (kötési egységek, a kötetnek hívott egységek és a hierarchikus kötetek kuszasága) ehhez képest kicsit becsapós, és egyedi: nem feltétlenül egy tematikus kötet alkot egy kötési egységet. A legkisebb tematikus egység a szakasz, mindig osztatlan marad, azaz egy szakasz mindig egy ugyanazon fizikailag megjelent könyvben szerepel, akár több szakasszal együtt. Ez a kötet és rész tematikus egységek tekintetében már nem feltétlenül igaz. Némiképp tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a monográfia egymást követő elemei nem időrendben jelentek meg. További talány, hogy a 2023-ban megjelent „A Balaton kutatása Lóczy Lajos nyomdokán” kiváló és nagynevű szerzők által fémjelzett – e cikk forrásanyagának bázisát jelentő – kötetben az szerepel, hogy „Az első kötet 1898-ban, az utolsó pedig 1918-ban került nyomdába”. Ennek ellenére három könyv címoldalán is az 1897-es évszám szerepel. A teljes monográfia eredeti példányai beszkennelve közkincsként szerencsére elérhetőek az Arcanum Digitális Tudománytárában a Hungaricana Könyvtárban.
Az egyes kötetek elkülönítésében segítséget nyújt, hogy minden kötet (kötési egység) címoldalán szerepel egy jellegzetes kép, ami rengeteg érdekes titkot rejt.
6. kép: A címoldalak jellegzetes szereplője a Tihanyt ábrázoló kép, mely valójában egy festmény alapján készült fametszet nyomata. A metszet – a monográfia rangjához méltóan – nem más, mint a kor méltán híres és valóban meghatározó, iskolateremtő, haladó szellemiségű fametszője, Morelli Gusztáv munkája. A bámulatos tehetségű művész neve egyet jelentett a fametszéssel a 19. század végén és a 20. század elején. Metszés nélkül az akkori sajtóélet és könyvnyomtatás elképzelhetetlen volt, mivel a képanyagot – a fotográfiák széles körű elterjedése előtt – ez szolgáltatta a kiadványokba. A nemzetközi hírű szaktekintély mesterségében képviselt nagyságát és tehetségét jól jellemzi, hogy egészen kiemelkedő sikerei ösztönözték az akkori kormányt, hogy 1873-ban az országos „rajztanár-képezdében fametsző-szakosztályt” állítsanak föl, és annak vezetésével az akkor mindössze 26 éves Morellit bízzák meg. Egyik kiemelkedő műve a Habsburg–Lotaringiai Rudolf főherceg, osztrák–magyar trónörökös kezdeményezésére megindított Osztrák-magyar monarchia írásban és képben könyvsorozat magyar kiadásának fametszetei (mintegy 850 db), melyek a Morelli vezetése alatt álló műintézetben készültek, és jelentékeny részüket maga a mester készítette el. Többeknek feltűnhet – némi ellentmondást szülve – a kép bal alsó sarkában olvasható alkotói monogram: DT. Nos, az eredeti képet – melyről tehát a metszet készült – a kor egyik szintén híres piktora, Dörre Tivadar festette. A minden porcikájában professzionális metsző Morelli a monogramot is ábrázolta a metszeten, mint ahogy ezt például a saját magáról készült festményt reprudukáló képe esetén is tette, amit eredetileg Balló Ede festett. A több balatoni témájú képet festő Dörre – szinte már említeni sem kell – kiemelkedő képességű alkotó volt, és több tudományban, mesterségeben alkotott maradandót. Mivel édesapja (Dörre Antal) földmérő mérnök volt, a fiatal Dörre is részt vett az országos felmérésekben, sőt ő maga is szerkeszett hivatalos kataszteri térképeket! Ami még külön széppé teszi a monográfia címerképének tekinthető alkotás nagyívű történetét, hogy Dörre Tivadar az akkor még különálló, ízig-vérig Balaton-felvidéki Nemespécselyen (1942-től Pécsely néven egyesült a szomszédos Nagypécsellyel) született 1858-ban. Kép: Hungaricana Könyvtár/arcanum.hu
7. kép: harminckettő kötet tömény Balaton. Az eredeti példányok címoldalai az ikonikus címerképekkel a Szabályzott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága, Földtani Intézet (egykori MÁFI) Stefánia-úti székházának könyvtárában. Külön köszönetet szeretnénk nyilvánítani Gáspár Anitának, az intézet könyvtárosának, hogy megtekinthettük és bemutathatjuk e páratlan kincset!
Sajnálatos módon a szerző- és tudóstársak közül – a világháborút követően – még a halála előtt többen ellene fordultak így rendkívül méltatlan módon távoznia kellett a Földtani Intézet éléről, de még a tagságból is. Ennek ellenére sikerült befejznie a művet.
Záró gondolatként álljon itt Lóczy Lajos legidősebb fiának visszaemlékezése, mely jól jellemzi azt a lángoló szenvedélyt, amely édesapjában szüntelen égett a munkája iránt: „1919 őszén már nagyon beteg volt és érezte halálának a közeledtét. Ekkor fejtette ki a leglázasabb munkásságát. Összefoglaló Balaton-munkáját és Nyugat-szerbia geológiai leírását még be akarta fejezni. Halála előtt egy-két héttel többször emlegette előttem. Istenem még mennyi írnivalóm volna, csak még egy félévet adjon a Mindenható, hogy legalább a Balaton morfológiáját és tektonikáját megírhassam. Még halálos ágyán is dolgozni láttam őt. Két órával előtte, hogy szíve megszűnt dobogni, még javítgatta összefoglaló Balaton-munkájának korrektúráját…”
Sírja a hőn szeretett és kutatott Balatonjának egy part menti településén, Balatonarácson (1954-től Balatonfüred része) áll, az errefelé elterjed vörös homokkőből emelve.
6. kép: Ifj. Lóczy Lajos (Budapest, 1891. – Rio de Janeiro, Brazília, 1980.), aki édesapjához hasonlóan szintén nemzetközi szinten is neves, kalandos pályafutású, zseniális geológus volt, és szintén Svájcban végezte tanulmányait. 1916-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékén tanársegéd és 1919-től a tektonika magántanára. 1925-től a közgazdasági egyetem rendes tanára, majd 1932. és 1948. között a Földtani Intézet igazgatója lett, akárcsak korábban édesapja. Külföldi szakértői tevékenységet 1920. és 1961. között végzett, ez idő alatt mintegy 17 országban – a világ csaknem minden részén – dolgozott, majd 1961-ben végleg Brazíliában telepedett le. Egyetemi tanár Teheránban és a riói egyetemen az 1960-as években, majd 1965–1968 között az ottani Földtani Intézet szakértője, utána a Szövetségi Egyetem geotektonika tanára 1973 végéig, nyugdíjazásáig. Ezt követően szakértőként dolgozott még a továbbiakban is.
Hanuka Kővágóörsön
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Áll egy igazán különleges épület Kövágóörs keleti, kiemelkedő részén, ez a Kővágóörsi zsinagóga. Több szempontból is unikális az épület: hazánk kistelepülésein megmaradt zsinagógák közül jól eséllyel ez az egyetlen a Bakony–Balaton vidékén (kivétel a kivételek között a nagyvázsonyi zsinagóga, amely jelenlegi formájában valószínűleg csak részeiben tartalmazza az eredeti épületet). Külön figyelemre méltó, hogy az említett kevés taggal bíró halmazból még kevesebbek egyike, amely még eredeti architektúrájában maradt meg. És mindezt még megfejeli az tény, hogy helyi vöröskőből (tudományos nevén: Balaton-felvidéki Homokkő Formáció) emelték, ami tényleg egyedülivé teszi a Föld nevű bolygón.
Fotó: Fortepan / Gazda Anikó, kalizsinagoga.hu
A források alapján Kővágóörsön már a középkorban jelentős izraelita közösség élt. A Magyar Zsidó Lexikon szerint 1929-ben a 2120 fő kővágóörsi lakosból 140 fő volt izraelita vallású. A helyi hitközség 1778-ban alakult, alapítók és az első elöljárók Koblenczer Ignác, Schlesinger József, Bród Ignác, Told Simon és Schwartz Jakab voltak. Első rabbija pedig Pfeifer Zélig Lébi volt, aki 1868-ban hunyt el. A hitközséghez kilenc környékbeli település tartozott, köztük Tapolca is, ahol nagyobb számú zsidó közösség élt. A 19. század végén Tapolcán kiépült a vasút és az iparosodás is erősebben jelentkezett itt, ami miatt Kővágóörs jelentősége csökkent, a környék hitközségei közül is a tapolcai lett a jelentősebb. A szent iratok Kővágóörsről a II. világháború előtt átkerültek Tapolcára. A II. világháború idején a helyi zsidóságot elhurcolták, a források szerint egyik holokauszt túlélő sem települt vissza Kővágóörsre.
Fotó: balatoniromok.blogspot.hu, balaton.hu
A kővágóörsi zsinagóga valószínűleg az 1820-as években épült. „A dombon lévő terület a Kővágóörsi Ortodox Zsidó Hitközséghez tartozott az egész infrastruktúrával, rabbi házzal együtt, amely azért volt különleges, mert abban az időben Kővágóörs abszolút régiós központnak számított. Mai fejjel talán furcsa elképzelni, de akkor még a városiasodás nem indult el, így a környező települések zsidó lakosságának központja is itt volt, ezért épült itt zsinagóga, rituális fürdő, volt zsidó iskola és zsidó oktatás és kóser vágás is két helyen a faluban” - fejtette ki egy interjúban Jusztin Ádám a zsinagógát megmentő civil szervezet, a Káli-medence Zsinagógája Alapítvány vezetője. Visszatérve az épülethez: a női karzat feljáratát is rejtő előépítmény az 1880-as évekre készülhetett el, ahogyan a belső festés is. Az épület bejáratából a fő térbe jutunk, amelyben nyomokban még ma is látható a kékes, márványos festés, a mennyezeti szekkók, valamint a négy, mára olvashatatlanná vált felirat.
Fotó: Kővágóörsi zsinagóga Facebook oldal
A II. világháború vége óta üresen álló zsinagóga a '60-as években – szinte bevált szokás szerint – előbb ÁFÉSZ raktár, majd a Révfülöpi Nagyközségi Közös Tanács tulajdona lett. Az 1980-as években került magántulajdonba, és több tulajdonosváltáson is átesett, majd 1985-ben műemlékké nyilvánították, ám a tulajdonosokat nem sikerült rábírni az épület állagának megóvására, így az évről évre egyre romosabb állapotba kerül. A zsinagógával azonos telken állt a rabbi háza, amelyet valamikor az 1960-70-es években lebontottak.
Fotó: Kővágóörsi zsinagóga Facebook oldal
A klinikai halál állapotába került több száz éves, értékes és egyedi épület életében 2020 februárjában új fejezet kezdődött: hosszas jogi procedúra után végre a Káli medence zsinagógája Alapítvány tulajdonába került. A civil szervezet célja végtelenül egyszerű és tiszta: „az épület eredeti funkciójának betöltése, tehát zsinagógaként való továbbélése, felújítása”. Azóta megtisztították és rendbe rakták az épület környékét, elbontották a drótkerítést és életet hoztak az egykori romok közé: közösségi rendezvényket, kiállításokat és az épület eredeti funkciójához méltóan szakrális eseményeket is szerveznek. Idén – az ujjászületés óta – negyedszerre lobbant fel a láng a fények ünnepén, a hanukán.
Forrás: termeszetjaro.hu, helloveb.hu, kalilzsinagoga.hu
A Christkindl spiel
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
A Christkindl spiel egy valóban egyedi színfoltja geoparkunk – szerencsére – élő kulturális örökségnek. Ez egy a reformáció idejéből származó karácsonyi énekes népszokás, egy Betlehemes játék, amelyet a XVIII. században betelepített németek őriznek és éltetnek a Bakony és Balaton-felvidék németek lakta településein mind a mai napig. A népszokás Luther Márton nevéhez fűződik, aki a reformáció idején terjesztette el azt a szokást, hogy a christkindl-játékban résztvevők házról házra járnak, elviszik a karácsonyfát a családoknak, és a kis Jézus, azaz a Christkindl megszületésének örömhírét hirdetik. Emellett karácsonyi ajándékot is adtak a család minden tagjának. A drámai elemekkel tarkított népszokást Christkindl, Christkindl- játék, Christkindl-Spiel és Krisztkindli néven is ismerik, ez utóbbi változat talán a legelterjedtebb köznyelvi változat. Magát a Christ-Kindl szót egy bizonyos Benedict Wilhelm Zahn (1738-1819) nürnbergi ügyvéd, történész, hivatalnok találta ki és használta szólásjegyzékében.
Ma – a nem magyarországi – német nyelvterületen már csak a Christkindlmarkt, a karácsonyi vásár rendezvénye őrzi a szokás egy elemét, miszerint az adventi vásárt a Christkind nyitja meg. Ezt általában egy aranyszínű, szárnyakkal ellátott ruhába öltözött szőke hajú leány alakítja.
A máig élő Krisztkindli játékban a szereplők életkora, öltözéke, a viselt kiegészítők és ruhadíszítések és a mellékszereplők száma településenként eltérő lehet, de jellemzően 8–15 év közötti gyereklányok vesznek benne részt és a főszereplők minden esetben ugyanazok: a Hírnök, az Angyal, Mária és a Christkindl. A ruhájuk alapja egy fehér sifonból vagy lenvászonból készült alsó- és felsőszoknya, egy hosszú fehér ing, amit színes mellény és fehér vállkendő egészít ki. A fejükön mirtuszkoszorút és szalagokból és gyöngyökből készült díszeket, a kezükön fehér kesztyűt, lábukon pedig fekete vagy barna harisnyát és magas szárú fűzős cipőt viselnek. Az öltözéket általában egymástól öröklik tovább, a kellékek pedig a közösség tulajdonában vannak.
Bár a népszokás alapját képező házról házra járás december 24-ére esik, a játékot hosszas előkészületek előzik meg. A szereplőket az otthonukban a család vagy közeli ismerősök segítik felöltözni, amely a hagyomány szerint december 23-án éjjel 3–4 körül kezdődik. A lányok haját koszorúba fonják, sőt a régi időkben a fésülő asszonyok előző nap megmosták és cukros vízzel vagy disznózsírral kenve fonták be, hogy jó tartása legyen.
A szereplők december 24. reggeltől az éjféli miséig járják a falut, minden házba bekopogtatnak, hogy a kis Jézus születésének örömhírét elvigyék. A régi szokás szerint a falu elöljáróit, a polgármestert, a papot, az orvost és a tanítókat köszöntötték először, akik színes szalagokkal díszített rozmaringos almát is kaptak, mely az életet jelképezi. Régen a faluban kísérő gyerekek zaja jelezte útjukat, ma már előre napokkal tudatják az útitervet a lakossággal. Mindenhol örömmel fogadják a lányokat, akik csengőszó mellett éneklik el a szerepeiket német nyelven, amit gyakran magyar karácsonyi dalok is követnek. A Christkindl-t játszó lány megáldja a ház tagjait, végül átadják a karácsonyfát és az ajándékokat. A lányok régebben almát és diót, napjainkban csokoládét, szaloncukrot, narancsot vagy pénzt kapnak az előadásért cserébe.
Este pedig, mikor elhagyják az utolsó házat, az éjféli misére mennek – ahol a szereplők az első padban ülnek, vagy az oltár mellett állnak, így hangsúlyozva a születés ünnepének jelentőségét, emelve az alkalom fényét –, a kezükben tartott kellékek a Mária-oltáron kapnak helyet és egészen február 2-ig, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéig ott is maradnak.
Fotók: Laczkó Dezső Múzeum/ldm.hu
A Bakony-vidék településein a szokás a II. világháború után megszűnt, majd a '60-as években újjáélesztették. Jelenleg a 13 településen 15 Krisztkindli csoport működik. A verseket, énekeket és az egyéb szövegeket a helyi hagyományok szerint a településen fennmaradt variációban tanulják és adják elő a csoportok. Általánosan 3–4 éven keresztül tagja a Krisztkindli csoportnak egy-egy szereplő, de egyéni eltérések itt is megfigyelhetők. A csoportok munkájának segítését, szervezését, betanítását, öltöztetését egy-egy magánszemély vállalja fel, vagy a helyi nemzetiségi iskola nyújt hátteret. A segítők a viseletek készítői, a kiegészítők készítőinek generációi egymásnak adják át a tudást, az írott és íratlan szabályokat. A Christkindl-Spiel 2020-ban felkerült az UNESCO által a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére.
A megfagyott geopark
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
A klíma melegedésének egyik legelemibb és megkérdőjelezhetetlen jele, hogy egyre enyhébbek a telek. Egy ma élő nem túl aggastyán, negyvenes éveiben járó ember is bizony néha elképedve emlékszik vissza gyermekkorának jóval keményebb teleire, kiváltképp akkor, mikor meglátja a fintorgó, megdöbbenő ábrázatokat a langymeleg mínusz öt–hat fokos előrejelzéseket meghalló honfitársai arcán.
Alapesetben a téllel egy – lassacskán eltűnő, illetve meg nem jelenő – másik világ, egy másik üzemmód „állt be” a tájhasználó és formáló ember életében, mely egészen sajátságos mesterségeket is életre keltett az év ezen időszakában. Hihetetlen és tiszteletre méltó az, ahogy az adott kor embere a hasznára tudta hajtani a zord és kemény téli világot. Mindemellett jól ismert, főleg a Balatonhoz köthető szabadidős tevékenységeknek is teret engedett ez a nulla fok alatti lét, ami főleg a vízfelületek befagyásából adódó csúszkálási lehetőségeket jelentette. Az alábbi fotóválogatásban geoparkunk e téli világának pillanatképeit elevenítjük fel, némi kommentárral.
Vágjunk bele...
Fotók: 1. szeretlekmagyarorszag.hu, 2. Fortepan/Berkó Pál, 3. likebalaton.hu, 4. A Balaton régi képeken Fb csoport, 5. szeretlekmagyarorszag.hu, 6. szeretlekmagyarorszag.hu,
1–6. kép: Mint már említettük a téli világ fenntartott olyan mesterségeket, amelyek a mai kor technikai felszereltsége mellett szinte elképzelhetetlennek tűnnek. Az egyik ilyen teljesen megszűnt foglalatosság a jégvágás, ami lényegében afféle „jégbányászatot” jelentett, amelyet még a hetvenes években is űztek. Mikor kellő vastagságúra – és ez régebben szinte minden évben előfordult – hízott a jég, arra alkalmas helyen és eszközökkel nekiálltak azt megfelelő méretűre darabolni, amit ezután jégvermekben halmoztak fel. Erre a tevékenységre nagyon-nagy szükség volt, további iparágak művelői remegve várták a megfelelő jégtermést. Az uradalmak és a korabeli vendéglátóipar például ezzel hűtötte mindenét, amit hűteni kellett és lehetett. Ebből kifolyólag nagyon nem volt mindegy, hogy rendesen befagyott-e a tó a 19. század első harmadában bimbódzó, majd az az követő századfordulótól rohamtempóban fejlődő balatoni turizmus számára. A jégtermelés és tárolás valószínűleg jópár évszázados – talán évezredes – hagyományokkal bír, a háztartási felhasználás zsengébb korú furfang. Kezdetben a „polgári” (valójában inkább nagypolgári, nemesi) felhasználása vált elterjedtté a jégszekrények megjelenésével. Később a 20. század ötvenes-hatvanas éveiben egy egészen más társadalmi-gazdasági környezetben már szinte minden háztartásban volt jégszekrény, ha nem is oly díszes és patinás, mint a fentebbi képen látható 19. századi darab. Ebbe jó eséllyel a jegesember – íme egy újabb letűnt foglalkozás – hozta meg a jeget, amibe persze egy idő után – főleg a városokban – jéggyárakban előállított jég került. A jégszekrény működése végtelenül egyszerű volt: üreges falába kellett rakni a tömbjeget, ami hűtötte a benne lévő élelmiszert. Az olvadékvíz pedig alul összegyűlt egy rekeszben, amit ki lehetett önteni. Termelhető jegű vízfelületek közelében még sokáig egyszerűbb volt az elérhető élővízi jeget használni a jéggyári helyett. A szakszerű tárolást a jégverem látta el. A bejárattól indult egy csúszda, ezen csúsztatták le a jégtömböket, egy idő után a verem szépen megelt a föld feletti részig is, akár két méter magasságig. A tetejét – lehetőség szerint – árpaszalmával fedték be, mert ez törekmentes volt, nem szennyezte a jeget. A gondosan letakart és tömörített jég egy idő után összefagyott, amit pedig nyáron csákánnyal aprították. Volt ahol augusztusig (!) is kitartott a vermelt jég. Ennél környezetkímélőbb hűtést aligha lehetne elképzelni. Ehhez persze megfelelő telek kellenének, így marad a modern energiafogyasztó hűtőgép, hűtőház.
...és vágjuk át!
Fotók: 1. Rippl-Rónai Múzeum, 2. Néprajzi lexikon/arcanum.hu, 3. A Balaton régi képeken Fb csoport, 4. likebalaton.hu
A nád – elsősorban tetőfedő nyersanyagként – hajdanán sokkal elterjedtebb volt, mint manapság, de napjainkban is széleskörű a felhasználása, csak már nem kézzel – jobbára gyalázkával (fb), tolókaszával (fj) –, hanem speciális gépekkel aratják (itt fontos megjegyezni, hogy nád korántsem volt annyira elterjedt tetőfedő anyag – mint azt elsőre némi túlzó álromantikával elképzelnénk – de jóval elterjedtebb volt, mint manapság; a rozsszalma ebből a szempontból értékesebbnek bizonyult). Az aratáshoz ma is ugyanúgy fagy kell, mint régen, hisz a keményre fagyott terep nélkül nincs min megállni a nádasban, de egyes modern nádarató gépek már képesek a fagy beállta nélkül is dolgozni. Úgy tűnik a nádaratás jövője erre mutat, a telek – mint látjuk – egyre enyhébbek, a nádat meg vágni kell, nem csak kereskedelmi, hanem kezelési céllal is.
Fogjuk ki!
Fotók: 1–2. Balatoni Múzeum/zaol.hu
A fagy beköszöntével a halászat is megváltozott, egészen más módszerekkel és eszközökkel (leszámítva persze az örök hálót) kellett halat fogni, mint a jégmentes időszakokban. Szinte külön tudománynak számított a jéghalászat a módszereivel, eszközeivel no és persze a sajátságos szakszavakkal: gyalom, jeges vonyó, gemics, buffogtató vagy cibék. A fenti képen (j) a halász egy buffogatót tart a kezében. Ezzel ütlegelve a jeget a kibocsátott hang terelte a halat a háló felé, amit egy lékrendszeren keresztül eresztettek le és húztak ki a zsákmánnyal. A jéghalászat nagyon veszélyes tevékenység volt, ugyanis a szeszélyes balatoni időjárás könnyen a hullámsírba temethette a halászbokrok dolgos embereit. Egy nevezetes alsóörsi esetet Eötvös Károly is megörökített Balatoni utazás című művében, oly kifejezően és drámaian, hogy lehetetlen érzelmek nélkül elolvasni.
Menni kéne!
Fotók: 1. szeretlekmagyarorszag.hu, 2. Fortepan/Mészáros Zoltán
Érdekes kettősség alakult ki a közlekedés vonatkozásában a Balaton vidékén: ami a kemény fagyok és a hó képében akadályt jelentett a szárazföldön, az lehetőséget nyújtott a vízen (természetesen lehetetlenné téve a hajózást). Ha beállt a jég, akkor megindult rajta a forgalom, hisz a vastag jépáncél gyakorlatilag híddá változtatta a Balatont, és lényegesen rövidebb volt átkelni a tavon, mint megkerülni. Nagyon sok időt meg lehetett így spórolni, különösen a tó – észak–déli irányú – középvonala környékén. A stabil jég nem csak az alapvető közlekedést, hanem a kereskedelmet is kiszolgálta. Szekerekkel is jártak-keltek a befogyott tavon, ami szintén nem volt veszélytelen mutatvány, és nagy tapasztalatot és odafigyelést is igényelt. Persze számos baleset történt és sokan már nem értek partot. A bakonyi területeken egy komolyabb havazás hosszabb ideig tartó elzártságot okozhatott. Gondoljunk bele: a gépek nélküli világban, ha leesett 70–80 cm hó, egy kis bakonyi falu – főleg tanya – esetén szó sem lehetett az eltakarításról. Ha valami elintézni való akadt, maradt a gyalogszer vagy a lóvasszán, de mindenképpen jól jött a telepakolt éléskamra.
Jön!
Fotók: fent:1.Fortepan/Mészáros Zoltán, 2–3. Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/BAHART Archívum szeretlekmagyarorszag.hu; lent: library.hungaricana.hu
A jeget első nekifutásra valami csöndes, álló, többnyire egyveretű dolognak képzeljük el, de a legkevésbé sem volt az. Folyamatosan mozgott, változtatta az méretét, alakját, színét és elképesztő erőt tudott kifejteni, egykor nagyon komoly károkat okozott a partmenti építményekben. Egészen elképesztő tudás halmozódott fel a vízközelben élő emberekben a jégről. Megannyi sajátságos forma, jelenség, mozgás és hanghatás köthető a Balaton jegéhez, amelyet mindeddig a legrészletesebben Cholnoky Jenő vetett papírra, a híres 32 kötetből álló „A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei” sorozat 17. (fizikailag megjelent) köteteként.
Mozogjunk!
Fotók: 1–5. Fortepan/Bojár Sándor, 6. Fortepan/Rádió és Televízió Újság, 7. Turista/1963. 2. szám//arcanum.hu
A szabadidős tevékenységek értelemszerűen akkor jelentek meg a téli világban errefelé, amikor feltűnt az a társadalmi réteg a Balatonnál akinek már volt szabadideje. A víz különböző fagyos változataiban történő csúszkálás fajtái szintén ékes bizonyítékai az emberi leleménynek. Az idő előrehaladtával egyre szélesebb néprétegek egyre különfélébb módokon igyekeztek a szabadidőt minél fehérebb és csúszósabb környezetben eltölteni. Volt aki sikerrel (1967-ben) „áttrabantozta” a tavat Balatonföldvár–Balatonfüred „viszonylaton” a jégen. És volt aki (1982, Keszthely) sikertelenül... A legmesszebbre azonban a Pétfürdői Munkás Testedző Egyesület Természetjáró Szakosztály sziklamászó csoportja jutott Szabady Béla vezetésével. A csoport 1963. január 18–20. között többnapos expedíción mintegy 54 óra alatt hosszában átgyalogolta a Balatont a jégen.